Örvény

Örvény

Ajánlás: Neked akinek csak a saját Istenei parancsolnak, aki szerettél egy boszorkányt….

Örvény… a halászok ellensége, a folyókban fürdőzők rémálma. Egy forgó erő, ami a mélybe ránt, de van olyan örvény is, ami az emberi szívekben tombol, nem mi irányítjuk, hanem egy felsőbb hatalom. Igen a szív örvényei, amivel Isteneink nevezzük őket, akárhogy szívesen játszadoznak… Ez a történet két ősi Istenség játéka, nagyon kegyetlen játéka.

A lány Avalonban született, azon a helyen, ahol a nők évezredek óta őrzik a titkot, amiért Arthur király is életét áldozta. Nevét nem árulhatom el én ki e krónikát, lejegyzem.

Avalon: az Istennő szentéje mindent megad papnőinek kik híven, szolgálják őt, teljesítik ősi esküjüket. Ritkaság a szigeten egy gyermek születése tudták okkal született.

A fiú egy hűvös novemberi hajnalon egy nomád törzs sátrában szívta tüdejébe első éltető levegőjét. Egy sámán legkisebb fiaként. Születése pillanatában ősi hagyomány szerint kecskét áldozott apja majd a leölt állat beleiből igyekezett megtudni a jövevény sorsát. Majd istenei áldását és útmutatását kérte gyermekére.

Két különböző sors és mégis egy. Szereplők egy játékban, aminek hatalmas a tétje.

Mindkét gyermek a saját hagyományainak megfelelően nevelkedett, a sámán fia kiemelt figyelmet kapott a törzsben. Hamar kiderült különleges képességekkel van megáldva, ritka dolog apa lett a mester fiú a tanítvány.

-Fiam, amikor a megfelelő füveket a tűzre dobod vedd kezedbe a dobot a lelked a dobon, utazik, elvisz oda, ahová csak szeretnéd, megmutatja neked, amit csak szeretnél….-méltóságteljesen és tisztelettel nyújtotta át fiának a díszes Sámándobot-, Indulj fiam, figyelj és tanulj nagyon fontos az első utad…Megmutathatja létezésed célját..ha késznek látnak az istenek rá.

A Fiú nagy gonddal kiválasztotta a megfelelő gyógyfüveket közvetlen a tűzre vetés után erős illatú kékes füst szállt fel a sátor tetején, lévő nyíláson.

A törzs tudta az ifjú sámán utazni készül….

A dob úgy simult a kezébe mintha mindig is ott lett volna nem tanulta a ritmust ösztönből jött… ahogy a tánc is…egyre gyorsabb egyre erőteljesebb…forgás ritmus ,forgás ritmus…majd egyszer megszűnt a ritmus teste nem volt többé utazott… Céltalanul csak bele a semmibe.

A rét, ahová érkezett nem volt ismerős sem, a növények sem az éghajlat, ahonnan indult ott a Tundrára jellemző hideg zúzmarás táj volt. Itt minden nagyon zöld a levegő szinte nehéz ólomként nyomja a tüdejét. Mások voltak az illatok a madarak máshogy énekeltek, minden olyan idegen volt de mégis ismerős…Majd meghallotta az énekszót egész halkan  szinte nem is, hallotta, inkább érezte elindult a dal forrása felé.

Furcsa kőből készült építményhez érkezett nem látott még ilyet függőleges kőoszlopon egy vízszintes szabályos kört alkotva, középen egy szintén kőből készült állvánnyal.

-Vajon milyen erős lehetett az a férfi, aki építette az építményt?- bár ő is jó erőben volt de fizikai ereje meg sem közelíthette azét, aki ily robosztus köveket egymásra tud halmozni.

Óvatosan közelített nem tudta vajon lelke ismét testet öltött nem volt még tisztában a spirituális utazás mivoltával.

 A középső építményt asszonyok állták körül. Kezüket az ég felé tartva énekelték, dúdolták a dalt.

A fiúra szinte hipnotikusan hatott a látvány. Az asszonyok karcsúak voltak hosszú hajuk kibontva omlott a vállukra fejükön virágokból font koszorú. Egy cseppet sem hasonlítottak törzsének nőtagjaira. Volt köztük idős mondhatni aggastyán korú de zsenge fiatal lány is.

A nők befejezték a dalt, leengedték a kezüket, hallgattak, figyelmük a kőoltára szegeződött, ami mellett egy gyönyörű méz szőke hajú leány állt. Mind közül ő volt a legszebb szépsége egyből rabul ejtette a férfi szívét.

A lány felemelte a kezét, érthetetlen szavakat skandált majd hírtelen lecsapott az oltáron felhalmozott ágak felé.

A semmiből hirtelen tűz kerekedett a száraz ágak ropogása hallatszott csak még a természet is elcsendesült, majd újra felemelte a kezét. Az addig tiszta kék ég elsötétült majd kövér cseppekben esni kezdett az eső. Addig esett még el nem oltotta a tüzet.

A lány felemelte a fejét majd mosolygott, a világ legszebb mosolyával.

A fiú érezte elveszett…Megfeledkezve magáról kilépett a kőoszlop mögül, ahol elrejtőzött még figyelte a szertartást. A lány ránézett egyenesen a szemébe.

-Látsz engem?- hangtalanul mondta a szavakat, de tudta, akinek szánta hallja. A tünemény alig észrevehetően bólintott.

-Menned kell! Nem tudhatják, meg hogy itt voltál! Én végig tudtam neked varázsoltam!- nem mozdult a szája de mégis értette minden szavát

-Visszajövök, megkereslek!- Ő már hátat fordított neki indulni készült az asszonyokkal.

-Tudom várlak! A szél a vízesésnél megsúgta érkezésed! Most viszont menj! Már várnak rád!

Ahogy az utolsó szavak elhangzottak már újra a testében volt. A sámán sátor döngölt padlóján feküdt. Merevnek nehéznek érezte tagjait. Apja aggódó arccal hajolt fölébe.

-Azt hittem nem térsz vissza Fiam! Féltem a lelkednek jobban tetszik majd ott, ahol vagy és nem akar majd visszatérni!

-Visszatértem Apám! Az Istenek megmutatták a küldetésemet!

Majd mesélni kezdet elmondott mindent, amit látott de a lányról és a köztük elhangzott beszélgetésről hallgatott.

-Össze kell, hívnom a Véneket meg kell vitatnunk az utadat! Várj türelemmel Fiam!

Majdnem pirkadt, már amikor visszatért.

-Gyere fiam, kell mondanom valamit neked.- majd elővett egy bőrzsákot és tartalmát a szarvas prémre öntötte, amin az Ifjú ült.

-Születésedkor az ősi hagyomány szerint áldozatot mutattunk be Isteneinknek. Miközben Anyád vajúdott egy új csillag ragyogott fel az égen. Az áldozati kecske beleiből kiolvastuk a jövődet,- Rámutatott a prémen széthullott aszott darabokra, amit a Fiú faágaknak vélt – Mint látod a kecskebél nem rothadt el ezzel is, jelezte a Földanya, tervei vannak veled.

-Nem értelek Apám! Tudjuk az Istenek szándékát! Nem az elsőszülött fiad lesz az utódod, hanem Én!

-Nem Fiam nem csak ez volt a szándék! Indulnod kell! Meg kell keresned azokat az asszonyokat, el kell hoznod a tudásukat!

A fiú titkon örült remélni sem merte pont az Apja kéri erre,

-De Apám nem tudom, merre induljak.

-Bízz az istenekben Fiam, már jártál ott a lelked, tudja az utat! Odatalálsz! Vidd magaddal a dobod, ha elbizonytalanodsz, térj meg isteneidhez Ők erőt, adnak!

Másnap útnak indult sokszor kelt fel és nyugodott le a nap útja során. Az évszakokat nem tudta követni minél messzebbre jutott annál ismeretlenebbnek tűntek a tájak az évszakok.

Volt hogy a tundrai tél hidegét érezte de, volt h hűsölést kellet keresnie patakokban, tavakban.

Rendíthetetlenül haladt célja felé. Látni akarta a Lányt megérinteni, hallani akarta a hangját.

Mindeközben Avalon rejtekében egy fiatal papnő egy vízeséssel díszített tó partján ült a víztükörben egy ifjú képét nézte, mígnem egy szitakötő meg nem fodrozta a víztükröt. Felpattant szégyenkezve körülnézett anyja közeledett felé majdnem lelepleződött.

Zavarát leplezve eléfutott.

-Mi baj drága Gyermekem? Az avatásod óta olyan furcsa vagy… réveteg lettél, sokat álmodozol! Órákat töltesz a vízparton. Ne feledd, vannak kötelezettségeid!

-Igen Anyám tudom… Indulok! –elindult majd megtorpant- Anyám ugye én itt születtem?

-Igen.

A lány mindig furcsállta amúgy mindig készséges anyja a születése körülményeiről nem szívesen beszélt.

-Mért csak Én? Mért nem születnek itt gyermekek?

 – Tudod mi, akik itt élünk a Szigeten az életünket az Istennőnek adjuk. Lemondunk az anyaság öröméről, a férfi szerelméről. Életünk végéig szolgáljuk Őt, őrizzük a Titkot. Az Istennő választja Avalon papnőit álmukban, meglátogatja őket, elmondja nekik a küldetésüket.

-Te is álmot láttál? – valahogy más volt ez a beszélgetés, mint máskor a Lány érezte, most többet megtudhat származásáról.

-Igen Lányom, mint mindenki, de én különlegeset. Kegyes volt hozzám az Istennő megnevezett egy férfit, akit szeretnem kellet, mielőtt idejöttem. Ebből a szerelemből fogantál Te. A papnők tudták érkezésedet a fogantatásod éjjelén új csillag ragyogott fel az égbolton. Ezzel is jelezve születésed elrendeltetett volt.

-Szoktam álmodni Anyám… Álmomban elhagyom Avalont…-mielőtt folytathatta volna a papnő dühösen, félbeszakította

-Buta Lány! Tudod, nem teheted neked feladatod, van! Nagyon áldott vagy az Ő áldása kísér életed első pillanatától!

-Ne légy dühös Anyám… Az Istennő súgta, elhagyom az otthonom, mert teljesítenem kell a küldetésemet!

-Na menj, segíts a szertartásnál! Megyek, megvitatom a Főpapnővel, amit mondtál.

Többet nem beszéltek az álmokról a Lány továbbra is sokat járt a vízpartra nézegette a férfi tükörképét. Ugyanaz a Fiú, akit az avatási szertartáson látott.

Akármikor megemlítette látomását a papnők csak a fejüket, csóválták.

-Nem volt ott senki hidd el! Nekünk is látnunk kellet, volna!

Természetesen a párbeszédükről hallgatott neki tilos bárkivel is szóba állnia főleg egy férfival.

Egyre jobban érezte itt az idő, amikor el kell hagynia a helyet, ahol születése óta élt.

Minél többet tudott küldetéséről annál jobban félt.

Az első perctől tudta a küldetés élete legnehezebb dolga lesz.

Megérkezett…harcos törzs hajójával ért partot furcsa állatszarvval díszített kalucsnit viseltek fényes volt és merev, nem látott még ilyet. Mind erős megtermett harcos volt vastag állatbőrből készült ruhákat viseltek. Valami csatából érkezhettek gyengék voltak tele súlyos sebekkel. Az ifjú sámán gyógyfüvekkel istenei segítségével gyógyította őket. Nekik más Isteneik voltak folyamatosan valami Thor-hoz fohászkodtak. A fiú nem értette furcsa pattogós beszédüket. De a porba lerajzolta a kőkolosszust amit látott utazása során. Hevesen bólogattak a csónakjaikra, mutogattak és a messzeségbe, a ködbe vesző végtelen vízre.

Amikor kitették a parton azonnal tudta megérkezett. A harcosok majd összetörték minden csontját, úgy megszorongatták. Hiába hívta, tartsanak vele, nem tették. A zord harcosok szinte rettegtek búcsúzóul egy nehéz fegyvert adtak neki, majd visszaültek csónakjaikba, hátra sem néztek csak a fejüket, csóválták.

A fiú sokáig nézte a ködbevesző alakokat majd elindult tudta az irányt a harcosok, megmutatták  igaz feleslegesen tudta, merre kell mennie.

Elindult beteljesíteni végzetét…..

A Lány remegő lábakkal lépdelt a Főpapnő szentélye felé nem tudta mért kell megjelennie Avalon legbefolyásosabb asszonya előtt.

-Jöjj gyermekem, ne félj! Hidd el én is az Istennő gyermeke, vagyok akár csak Te. Gyere mondandóm, van neked!

A szentély közepén egy gyönyörű sziklakert pompázott. Egy árnyas padra telepedtek le közvetlen az istennő szobra mellet.

-Drága Papnő hallom lelkedbe költözött a kétely…Igaz még nem készültél fel, mégis beavatlak Avalon mítoszába. Hallgass végig és megérted mért nem Ő kéri, hogy elhagyj minket…- Tisztelettel nézett az Istenséget ábrázoló alkotásra.

-Még az idők kezdetén, amikor nem volt ember a földön az Istenek pusztán szórakozásból, a föld porából létrehoztak egy férfit minden Istenség hozzátett valamit, ami rá volt jellemző.

Így lett egyszerre harcos nagyszerű vadász mégis érezni képes kegyetlen uralkodásra törő félisten. Mégsem volt boldog hiányzott neki a társ. Teremtői gőgösségükben nem hitték, még egyszer meg tudnák alkotni a tökéletest, ezért egyik hírnöküket küldték neki társnak.

Lilith egy angyal volt, egy szépséges tünemény, akinek a férfi nem tudott ellenállni elégedettsége határtalan magasságokban szárnyalt. Egészen addig még egyik alkotójától kapott gőgje és zsarnoksága felül nem kerekedett érzelmein. Irányítani akarta Lilithet saját képére formálni, uralkodni a fölött, aki odaadással szerette. Szerette ő is, mégsem volt boldog…

Egy napon Isteneihez fordult kérte őket adjanak neki olyan társat, aki minden igényének megfelel.

Az egyik istenség haragjában száműzte Lilithet büntetésből emberként, kellet élnie, elvesztette halandóságát a varázslat képességét.

Lilith emelt fővel viselte a rá zúduló mérhetetlen gyűlöletet emberi léte első pillanatától, fizikai fájdalmaktól görnyedt . Az emberré válás megviselte a törékeny testet. Mégsem hátrált nem könyörgött kegyelemért.

Az utolsó éjszakáját már emberként töltötte azzal a férfival, aki miatt szenvednie kellet.

Mégis szerette utolsó ölelésével a boldogságtól is búcsúzott akkor még nem tudta: szíve alatt hordja a férfi gyermekét.

Az egyik istennő, aki kegyelmébe fogadta a bukott angyalt, visszaadta neki régi lénye egy részét, hallhatatlanságát nem adhatta vissza de, nagyon hosszú élettel megajándékozhatta.

Az Istennő megtanította Lilithet a szerelem művészetére cserében az asszony szentélyt emelt támogatójának. Imádta Istennőjét, ezzel megalapította közösségünket.

Megszülte gyermekét nemzedékeken át boldoggá tette a férfiakat, de szeretni sosem szeretett többé. Nagyon hosszú de boldogtalan élete volt.

Mi mindannyian az Ő leszármazottjai vagyunk.

Az Istennő irgalma végtelen mindenkit nem tud megmenteni az ősi büntetéstől. Megteremtette nekünk Avalont a kiválasztottaknak, nem kell beteljesíteni a végzetüket.

Ugye érted mi Lilith lányainak a végzete?- Most az egyszer nézett a Lányra

-Igen, mi életünkben csak egy férfit szerethetünk, és egy gyermeket szülhetünk. Mi ebben a rossz? Ha boldogok vagyunk azzal a férfival?

-Látom nem érted…A férfiakban megmaradt az ősi ösztön az irányítás és az uralkodás vágya.

Bennünk meg az ellenállásé….Előbb utóbb minden hozzánk hasonló asszony megéli a veszteség fájdalmát, ha akarja, ha nem….

Mi azon szerencsések közé tartozunk, akik abban a kegyelemben részesültek, a szigetünk rejtekében boldog életet élhetünk minden fájdalomtól mentesen…

-Ez igaz, Te sosem vágytál az anyaságra? Sosem akartad tudni milyen egy férfit szeretni?

Mit ér a biztonság és a védelem, ha nem élhetjük meg a csodát, amit a természet csakis nekünk adott?

-Itt mindenki mindenkinek az anyja és lánya, a szeretet olyan formáját élhetjük, meg amit csak kevesen…Remélem már érted Papnő, mért nem hiszem, hogy Avalon elhagyása lenne a küldetésed.

-Az ideérkezésem sem volt szokványos a távozásom nem végleges…Tudom, érzem hamarosan itt az idő, amikor indulnom kell, El kell engedned, be kell teljesítenem az Istennő akaratát.

-Jól van Lányom, szólj, ha indulnod kell…

Azonnal felismerte a helyet, az illatokat a természet neszét. Letáborozott tüzet gyújtott újra a kékes füst szállt az ég felé. Újra a végtelenbe járt válaszokért indult. Földöntúli tájra érkezett nem volt sem hideg, sem meleg sem szép se rémisztő maga volt a tökéletes semmi…

Hangok nélküli párbeszéd kezdődött a kérdések és a válaszok mindenhonnan jöttek és mégis sehonnan…

-Itt vagyok..Mi a feladatom?

Égzengésként jött a válasz:

-Halandó Ember…Nagy bátorság kell az Istenedet megszólítani…Kiérdemelted hogy kiválasztott légy….Egy ősi csorbát kell kiköszörülnöd…Szeresd a Boszorkányt amikor megkapod a jelt indulj….S többé hátra se nézz…

A menydörgés abbamaradt a parázsló tűz mellet ébredt az Ifjú.

Tudta csak várnia kell.

Álmában egy törékeny tündér áttetsző szárnyait rebegtetve a vállára szállt a fülébe suttogta Istennője üzenetét:

-Itt az idő Lilith Lánya indulnod kell…Teljesítsd küldetésed szeresd a barbár Isten fiát..ha menni akar ne engedd…hozd helyre őseid tévedését…

Pirkadatkor mint egy tolvaj surrant el búcsú nélkül, nem érezte szükségét, távozása csak átmeneti.

Sziklák ölelték óvón Avalon szigetét a szorosból visszanézett mielőtt bezárult mögötte a ködfüggöny akkor hasított szívébe a fájdalom: nem tér ide vissza többé.

Hűvös harmat lepte el az ifjút mégsem a hidegre ébredt. Nem nyitotta ki azonnal a szemét hallgatta a körülötte ébredező erdőt. Nomád életmódja megtanította megkülönböztetni a természet hangjait a lopakodó ember neszeitől.

Éberen figyelt mégsem hallotta levelek rezzenését az elsuhanó test súlya alatt nyögő avar hangját. Mégsem volt egyedül.

Nem a szent hely mellet vert tábort közel hozzá a fák oltalmában. Védelmet nyújtottak, ha nem az jön, akit várt. Lassan hangtalanul surrant szíve vadul vert minden idegszála megfeszült.

Jól érezte: egy csuklyás alak állt a kör közepén kezeit az ég felé tartva lassan forgott miközben halkan énekelt. Majd a felkelő nap felé fordulva letérdelt párszor meghajolt felállt. Hátrahajtotta a csuklyát. A Fiú ezer közül is megismerte volna az arcot, amit csak egyetlen egyszer látott sok évszakkal ezelőtt.

A lányt csalódottság járta át mikor nem találta az áldozati helyen a férfit mégsem ment tovább. Igaz a tündér nem közölte vele a találkozó helyét mégis érezte jó helyen, jár.

Akkor ébredt a nap szerette a napfelkeltét, a harmatot. Lerótta tiszteletét arcát a fűhöz, érintette a hűvös pára, simogatta. Hálát adott a reggelért de lelkében még ott bujkált a fájdalom, a szeretett otthon elvesztése.

Akkor érezte meg a Fiút szinte vibrált a teste a lelke már nem háborgott. Lassan fordult felé rettegett minden ízében reszketett.

Igen ő volt a Fiú a tó tükrében.

Hosszú ideig csak álltak meredten nézték egymást. Nekik nem kellettek szavak....

Egyszerre indultak egymás felé ajkuk csókban forrt össze….

Valahol a semmiben és a mindenségben egyszerre mosolyodott el két Isten.

Együtt indultak tudták itt nem maradhatnak, sok éjjelt dideregtek át a pislákoló tűz mellet.

Ha a Fiú nem boldogult a tűzgyújtással a Lány segített, minden nap elvégezték vallásik szertartásait, de nem egyszerre. Tanultak egymástól….

Nappalaik tanulással éjszakáik a szerelem jegyében teltek érezték, összetartoznak. Már nem számított a kitűzött cél egy volt a fontos Ők.

Egyik éjjel miután a szerelemtől kimerülve álomba zuhantak védelmet nyújtó barlangjukban mindketten álmot láttak.

Tudták eljött az idő teljesíteni kell a küldetéseiket.

A Fiú már ismerte a tudást, amit meg kellet szereznie tudta indulnia, kell mégsem ment, a szíve nem engedte. A Lány tudta vissza kellene tartania, mégsem tette beletörődött mindig is érezte, szerelme elhagyja. Szerette, jobban mindennél ezért is hagyta elmenni….

Azon a holdfényes hűvös éjszakán egyikük beteljesítette a sorsát a másikuk elbukott.

Az Ifjú megkapta Istenétől a jelet az indulásra hangtalanul, felvette ruháit, utolsó csókját szerelme arcára lehelte…

Mindeközben a Lánynál újra látogatást tett Istennője hírnöke

-Lilith Lánya teljesítsd küldetésed, ne hagyd elmenni a Barbár Isten fiát!

-Nem tehetem! Szeretem…

-Fel kell oldoznod Őseidet és minden most születő boszorkányt!

-Nem tehetem! Szeretem…

-Figyelmeztetlek Lilith Lánya: magja már megfogant benned teljesítsd feladatod, és boldog leszel! Mond el neki gyermeket, vársz, és nem megy el!

-Hogy lehetnék boldog, ha tudom, elvágyódik, mert már nem szeret…Neki ez a sorsa én meg csak teljesítem a végzetem….

-Figyelmeztetlek Lilith Lánya büntetésed: nem térhetsz vissza Avalonba soha…Jól gondold, meg mit teszel!

-Vállalom, kérlek hagyj menjen…

A Fiú visszatért hazájába elvitte a tudást, mégsem volt nyugodalma minden éjjel, ha lehunyta szemét látta a Lányt, akit orvul egyetlen szó nélkül elhagyott…Sejtelme sem volt róla ő csak bábú volt az istenek játékában…Sosem tért vissza utazásai alatt a Lányhoz képtelen lett volna látni, ha a lány mást szeret… Egy nap mégis kezébe vette dobját…

Lilith Lánya minden nap felment barlangja melletti dombtetőre gömbölyödő hasát simogatva várt egyre várt… Így telt el 9 hosszú hónap… Egyik este nem ment eljött az Ő ideje. Magányosan fájó szívvel készült világra hozni gyermekét…

A fájdalmak egyre sűrűbben jöttek erősödtek mégsem sikoltott..Átélte a bukott angyal emberré válásának fájdalmát…Nem tudta a kín okozta e a látomást mintha Őt látta volna…

Majd meghallotta a sírást…A gyermeke hangját, aki egy őszinte szerelem gyümölcse… erős kar átölelte egy ismerős hang a nevén szólította egy ismerős ajak az ajkára forrt…

Az égbolton egy új pici csillag felragyogott….

A mindenben és a semmiben két Isten értetlenül csóválta a fejét egyvalamit nem vettek számításba az emberi szív örvényeit a szerelem minden elsöprő erejét…pedig ők teremtették ezt a szívet….

Egy pogány és egy boszorkány szerelme emlékére…..

Anne Wood

Budapest 2010-07-18