A könyvtárosnő

Amikor az ember elérkezik élete alkonyára, ha visszanéz, néha szembesül olyan titkokkal, amiket végig cipelt, amit legalább egyszer szeretne elmondani. David Zimme vagyok, ez az én történetem, hallgasd és okulj.

Fiatal koromban nem igazán érdekelt mi lesz velem, lázadó voltam, mint mindenki más a korosztályomban. Alkalmi munkákból éltem, csavarogtam az országban, ma még itt, holnap már ott.

Egyszer Texas-i San Antonioba tévedtem, pénzem nem volt, már jó ideje munkanélküli voltam.

Az első adandó munkát elvállaltam: egyetemi rendész lettem az Our Lady of The Lake University-n.

Érdekes volt megtapasztalni az élet másik oldalát, de azt mondják, rablóból lesz a legjobb pandúr. Nyugis munka volt, legtöbbször éjszakai műszakra osztottak be, jó messze a zajos kollégiumoktól.

A pszichológiai tanszék főépülete és a központi könyvtár esett az én körzetembe. Nem egyedül teljesítettem a szolgálatot, négyen voltunk az éjszakai baglyok; így emlegettek minket a kollegáink.

Legtöbbször a főépületben kártyáztunk, rádiót hallgattunk, néha körbejártunk.

Az az este is úgy indult, ahogy a többi:

- Hello Dave! Na, ma is elnyerem az utolsó garasodat is? - Gary az egyik kedvenc kollegám, igazi hamiskártyás lévén minden este megkopasztott.

- Jó estét! Nem, ma üres a bukszám haver! - kezet ráztunk – Hát a többiek?

- Nem hallottad? Édes kettesben maradtunk, megszorongatta az egyetem a főnök tökeit, szerintük túl sok a négy őr éjszakára. Marty-t meg Greg-et áthelyezték nappali szolgálatra. Nem irigylem szegény ördögöket.

- Na igen, tudom mi a véleményed a mai fiatalokról!

- Na álljon meg a verekedés, nem mindegyikről, csak ezekről itt!- elfintorodott, ezzel is jelezve megvetését – Tudod, anyuci apuci lecsekkolta a tandíjat, kedves elkényeztetett csemetéik meg élhetik életüket, ihatnak, drogozhatnak, bulizhatnak!

- Ne legyél már ilyen. Tanulnak is azok a gyerekek, elvégre is ők lesznek a jövő „értelmisége”.

- Na köszönöm, ha ezek lesznek azok, akkor nagyon nem jó lesz nekünk - cigarettára gyújtott, ezzel is jelezve, részéről a téma le lett zárva.

Nem ítéltem el Gray-t, egyszerű családból származott, még a gimnáziumot se tudta befejezni, arra meg esélye sem volt, hogy a gyerekeit tanítassa, a fia autószerelő lett, a lánya pincér a városka egyik legnépszerűbb gyorsbüféjében.

Tudtam, saját kudarca ként élte meg gyermekei egyszerűségét. Talán ezért is lett bagoly, ne is kelljen látnia mik is lehettek volna az ő gyerekei.

- Na jó, dolgozzunk meg a pénzünkért! - kezembe kaptam az elemlámpámat - úgy, látom ma zsémbes kedvedben vagy, megyek én a könyvtárba, tied a tanszék!

- Köszönöm kedvességed, de tudom, sokba fog ez még kerülni nekem!

Nevetve léptem ki a kellemesen hűvös éjszakába; kb. 200 méterre volt a könyvtár főbejárata, épp a kulcsomat keresgettem, amikor halvány fényt láttam a nagyteremből.

Mi a szösz, valaki tilosban jár! - bevallom, élveztem, hogy hatalmam van, és a diákok tartanak tőlem, sok bajkeverőt jutattam már a dékán elé.

Halkan, amennyire csak tudtam, lopakodtam a könyvtárban, átkoztam az egyenruhát meg a gumitalpú cipőt, nyikorgása szinte mennydörgésnek hatott a kihalt teremben.

Legnagyobb meglepetésemre nem egy csapat vihogó lányt, vagy egy félmeztelen beavatásra váró szemüveges gyógyegeret /bevallom magamban így hívtam az okosokat/ találtam. Egy fiatalnak már épp nem mondható, de nagyon vonzó hölgyet. Harmincas évei közepén járhatott, világosbarna haja lágyan omlott a vállára, elegáns térd alatt érő szövetszoknyát, fehér selyemblúzt viselt, nyakában szemüveg lógott. Épp egy olvasójegyekkel teli dobozt tett le az asztalra.

Nem tudtam, hogy hívjam fel a figyelmét, nem akartam megijeszteni ezért köhintettem egyet.

Felemelte a fejét, gyönyörű mogyoróbarna szeme volt, tele kedvességgel és melegséggel.

- Jó estét uram! Segíthetek valamiben? - hangja visszhangzott a sötét teremben.

- Jó estét asszonyom! Ne haragudjon, ha megzavartam, az éjjeliőr vagyok, nagyon meglepődtem, hogy itt találom ezen a késői órán. Általában ilyenkor már senki sem szokott bent lenni. - nem is tudom, mért kezdtem el magyarázkodni, de volt valami abban a nőben, ami megbabonázott.

- Jaj én kérek elnézést Öntől, nagyon elhanyagoltuk a munkát, rendbe kell tennem a nyilvántartást, valószínűleg elfelejtett szólni a kolleganő a rendészeten.

- Semmi baj, asszonyom! További jó munkát, nem is zavarok tovább, arra azért megkérném, ha elmegy, szóljon át telefonon a pszichológiai tanszék portájára. Tudja, be kell zárnunk az épületet.

- Jaj, ne rohanjon már annyira, mennyire udvariatlan vagyok, be sem mutatkoztam: Kimbarly Pattson vagyok.

- David  Zimme, örülök a találkozásnak Mrs Pattson!

- Nem Mrs., Miss. De szólítson csak Kim-nek.- mosolygott, közben felém nyújtotta a kezét. Azt hittem, elolvadok attól a mosolytól.

- Dave - megérintettem a kezét, nagyon hideg volt, igaz, nem volt valami meleg a teremben, de annyira nem, amennyire hűvös volt a bőre.

- Jöjjön, üljön le ide mellém, nagyon unalmas munka a kartotékozás, legalább lesz kivel beszélgetnem közben, jaj, de csak ha nem tartom fel!

- Nem, nem, ketten vagyunk műszakban a kollegámmal, megosztottuk a teendőket.

Az est további részét Kimmel töltöttem, beszélgettünk, ő közben végezte a munkáját, nagyon művelt, jó humorérzékkel megáldott hölgy volt.

Mire észbe kaptam elmúlt éjfél is.

- Ne haragudjon Kim, vissza kell mennem, a kollegám, Gary már biztos aggódik értem.

- Várjon Dave, megyek én is, ennyi munka mára épp elég volt.

Felkapta a dobozt, majd pár perc múlva ott állt az ajtóban.

- Jön, vagy marad még?

- Megyek, csak elbambultam - leoltottam a lámpát, elindultam az ajtó felé.

Együtt sétáltunk el a nagy ódon faajtóig.

- Itt elválnak útjaink –fordultam Kim felé - Jó éjszakát! Aludjon jól!

- Önnek jó munkát! Jó éjt, David!

Mire megfordultam nem volt sehol, nem gondoltam semmi rosszra, talán még az ajtóval vacakoltam, ő beszállt az autójába. Akkor nem is tűnt fel a fényszórók és a motorzaj hiánya.

Nem tudom, hogy jutottam el a főépületig, annyira repestem az örömtől, még Gary zsörtölődése sem tudta elrontani a kedvem.

- Áruld el, hol a fenében voltál?? Már 4 órája színedet sem láttam!

- Megismerkedtem álmaim asszonyával!

- Ne mondd már, biztos elszunyáltál a könyvtári karosszékben! Ugyan már ki a fene lehetett ott zárás után.

Elmeséltem neki a találkozásomat Kim-mel, de a kollegám nem osztozott örömömben.

- Nem tudom haver, hogy vagy vele, de szerintem ezek a művelt némberek nem a magunkfajta egyszerű embereket szeretik.

- Jaj Gray! Ne legyél már ilyen! - de valójában beléötlött a felismerés, nem beszéltünk meg újabb találkozót. - Nem baj, én azért nem adom fel, ahogy elnéztem, akad még épp elég munkája. Te csak jól jársz öregem, enyém lesz a séta egy pár napig.

- Meg az unalom, ha ott van a drága. Ha rám hallgatsz fiam, elfelejted azt a nőt, nem vagytok egy súlycsoport. – legyintett, majd elővette a pakli kártyát.

A következő két hónap szinte minden éjszakáján találkoztam Kim-el, együtt válogattuk az olvasójegyeket; ABC sorrendbe raktuk őket, közben beszélgettünk, mesélt magáról, a családjáról, a nagy szerelméről, a könyvekről.

Egyre többet tudtam meg róla, egyre jobban belehabarodtam, Gary lassan megszokta az egyedül töltött órákat, már egyre kevesebbszer bántotta a „nagy szerelmemet”.

Egy dolog viszont zavart: Kim kerülte a testi kontaktust, a kézfogásunk óta szinte hozzám sem ért, ha én közelítettem felé, elhúzódott. Mivel úriembernek éreztem magam, nem is erőltettem.

Biztos a sötét, meg az hogy kettesben vagyunk, az zavarja - ezzel vigasztaltam magam.

A szabadnapjaimon nagyon szenvedtem a hiányától, egy nap elhatároztam: meglepem.

Felvettem a legjobb öltönyömet, vettem a sarki virágosnál egy csokor vörös rózsát, összeszedtem minden bátorságomat /pedig nem vagyok gyáva ember/: ma bevallom, szeretem, és feleségül akarom venni.

Furcsa volt az egyetem nappal, tele nyüzsgő diákokkal, a könyvtár sem volt olyan meghitt, mint éjjel.

Talán nem jó ötlet - rágódtam magamban - valahogy romantikusabb ez a hely éjszaka.

Ha már idáig eljutottam nem futamodok meg a cél előtt.

Odasétáltam a pulthoz, egy ismeretlen fiatal hölgy állt ott:

- Jó napot! David Zimme vagyok és Kimbarly Pattson-t keresem. - furcsamód a lány elsápadt, majd dadogni kezdett.

- Jó napot! Ne haragudjon, de nem ismerem a hölgyet, de rögtön szólok a főnökömnek, tudja, én új vagyok, nem ismerek még mindenkit.

Furcsállottam a lány viselkedését, egy dolog még feltűnt: a diákok egy kártyát nyújtottak át a pultnál, majd átnyújtották a könyveket, nem kaptak olvasójegyet!

Nem volt időm töprengeni a dolgon, egy szigorú tekintetű hölgy jött felém.

- Jó napot! Ön keresi Kimbarly Pattson-t?

- Igen asszonyom, David Zime vagyok, Kimbarly egyik barátja.

- Rebeca Martin, a könyvtár igazgatója, jöjjön velem kérem az irodámba.

Ekkor már valami rosszat sejtettem. Talán hazudott Kim? Mégiscsak férjezett, most meg kínos helyzetbe hozom a felettese előtt?

- Foglaljon helyet uram! Megtudhatnám, miért keresi Kimbarly-t? - az asszony tekintete szigorú volt, szinte már jéghideg. Elmondok mindent, ha bajba sodorja Kim-et, majd éjszaka elnézést kérek érte. Nagy levegőt vettem, majd elkezdtem:

- Az egyetemi rendészetnél dolgozom éjszakai műszakban, a körzetemhez tartozik a könyvtár is, két hónapja minden éjszaka találkoztam Kimbarly-vel, segítettem neki a kartotékozásban, gondoltam meglátogatom nappal is.

Arcvonásai meglágyultak, szája szélén hamiskás mosoly játszott..

- Akkor magát nagyon lóvá tették, fiatalember! Kimbarly Pattson öt éve balesetet szenvedett és meghalt. Hazafelé tartott, amikor egy ittas diák elgázolta. Mindene volt a munkája, akkor éjjel is túlórázott. Nagyon sokat tett a könyvtárunkért. De nem hinném, hogy a síron túlról is visszajárna.

Szavai szinte el sem jutott a tudatomig. Igaza volt Gary-nek, jól átvertek, hogy is hihettem el, hogy egy magam fajta hippi érdekelhet egy ilyen nőt. De ostoba voltam, Istenem.

- Még egy apróság, fiatalember –szólt utánam az igazgatónő - már évek óta számítógépes nyilvántartásunk van, nem használunk olvasójegyeket. Nem igazán volt alapos az a diáklány, aki ezt a csúnya tréfát űzte magával, legalább a részletekre ügyelhetett volna. - Már nem rejtegette a jókedvét, élvezte a zavaromat, a megaláztatásomat.

Teljesen megsemmisülve hagytam el az irodát, kezdtem érezni ugyanazt a megvetést, amit a kollegám érzett az egyetemi diákok iránt, valószínűleg egy diákcsíny áldozata lettem, meg akarták bosszulni a dékánnál töltött kellemetlen perceket.

Kifele menet észrevettem valamit, ami az éjszakai őrjáratok alatt elkerülte a figyelmemet: az előcsarnokban, az egyik sarokban egy vitrin állt, benne egy fénykép fekete gyászszalaggal.

Földbe gyökerezett a lábam: az én Kimbarly-m fényképe volt ott, ugyanaz a mosoly, azok a meleg mogyoróbarna szemek és a tekintete. Akkor értettem meg:

Egy szellemmel randevúztam hónapokig, a könyvtár volt a mindene, halála után sem tudott elszakadni tőle.

Ezért húzódott el, most már értem, miért nem akarta hogy megérintsem.

Elejtettem a csokrot, futásnak eredtem, vissza se néztem többet.

Éreztem a tekintetét a hátamon, de nem volt erőm maradni.

Másnap felmondtam a munkahelyemen, elhagytam San Antonio-t, még Texas-t is. Soha többé nem tértem vissza, nem beszéltem senkinek az én különös szerelmemről, mégsem tudtam elfelejteni.

Letelepedtem, családot alapítottam, született két fiam, akik felnőttek, egyetemet végeztek, élik az amerikaiak sikeres életét.

Most az elmúlás árnyékában szívem mélyén remélem, újra együtt válogatom az olvasójegyeket Kim-el a Texas-i egyetemen.

Már nem kell sokáig várnod kicsim, hamarosan megyek, nem kell tovább egyedül lenned!

Anne Wood