Családi örökség

A családi örökség

Drága családom!

Nem tudom, levelem eljut hozzátok, itt nem túl hatékony a posta. Mindenesetre ezúton tudatom szakítottam régi életemmel, újat kezdtem nélkületek! Ne keressetek, döntésem végleges!

Tisztelettel, szerető férjed, gyermekeimnek szerető apja: Johnatan Marsh

Ezzel a kurta levéllel kezdődött minden.

John Marsh vagyok, az ifjabbik, a fiú, aki apja keresésére indult az óhazába.

Anyám igazi angol űrhölgyhöz méltóan fogadta apám döntését, igaz, meggyőződésem, hogy csak tettette. Felháborodása sem volt igazán őszinte, mikor bejelentettem szándékom: megkeresem apámat. Talán a szíve mélyén hálás lehetett, igaz, a megtévesztés nagy mestere volt, de kezdtek kínosak lenni neki a bige klubba járó barátnői szaporodó kérdései a férje holléte iránt. Egyre gyakrabban kínzó fejfájásra hivatkozva lemondta a kedd esti találkozókat.

A legutolsó ilyen lemondott estén döntöttem: nem hagyom annyiban a dolgot.

Az egész egy átlagos szerda reggel kezdődött, a szokásos reggeli szertartás kellős közepén csengettek.

- John, édesem, kinyitnád az ajtót? Nem tudom, ki lehet az ilyen korán reggel, szörnyű, milyen modortalanok manapság az emberek! - anyám mindig kényesen ügyelt az angol etikettre, talán ezzel is apám származását akarta feledtetni.

Az ajtóban egy gyorsfutár toporgott:

- Jó reggelt! Elnézést a korai zavarásért, expressz levelet hoztam Johnatan Marosinak. Átvenné, kérem?- Hangja sürgető volt vagy csak kínosan érezte magát, látva arckifejezésem.

Marosi az apám valódi családneve volt, de még a születésem előtt megváltoztatta feltehetőleg anyám kérésére. Az apám magyar származású volt. Magyarországon született, majd 1956-ban jöttek a nagyszüleimmel Nagy Britanniába. Nem ismertem a családom történetét, soha senki nem beszélt róla, nem látogattunk el az óhazába, nem jártunk össze a többi „angol magyarral”. Amit tudok Magyarországról, azt mind magam kutattam fel.

­ - Ki volt az? - nem is tudom tényleg érdekelte-e, vagy ez is része volt az előirt viselkedési formának, kizártnak tartotta, hogy őt keresték volna. Ugyan már az ő ismerősei egytől egyik kifinomult nevelésben részesültek, még egy halálhírrel is megvárnák a 10 órát.

- Apának jött egy fontos küldemény. - Ledobtam az asztalra a levelet. Anyám érte nyúlt, talán a kifogástalan nevelőnője nem tanította meg neki, ami nem neki szól, azt nem illik babrálni?

Ami ezután következett, kárpótolt a lenyelt megjegyzésemért: elolvasta a címzést majd a szivárvány minden színe felfedezhető lett az arcán.

- Mintha azt mondtad volna apádnak jött levél.

- Igen anya, neki.

- Ezen a borítékon nem apád neve áll. Nem kellett volna átvenned. Majd délelőtt intézkedem, visszaviszem a futárcéghez, mivel nincs feladó feltüntetve, nem tudom visszaküldeni.

Isten látja lelkem, ha tudtam volna, mit indít el az a levél, nem akadályoztam volna, hogy megtegye, de akkor csak a bosszúvágy élt bennem, felkaptam a levelet, majd az épp belépő apám kezébe nyomtam.

- Apa ezt neked hozták, biztos fontos lehet, de a feleséged nem akarta odaadni! - mielőtt bárki bármit mondhatott volna, kirohantam a konyhából, nem voltam kíváncsi anyám kiselőadására a jó modorról, aznapra épp elég volt, amit eddig is művelt.

Kifele menet összefutottam a húgommal, jó szokásához híven az iskolai egyenruhája nem épp szabályosan volt rajta. Mindez tetőzéseként felkötött inge látszatni engedte lázadása legújabb eszközét, egy fényesen csillogó köldökékszert.

- A helyedben ma reggel kihagynám a reggelit!- mindig is csodáltam Rebeca húgomat, amiért ennyire nyíltan szembe mer szállni a konzervatív őseinkkel.

- Na mi van bátyuska, ma te osztottad őket? Mivel rukkoltál elő? Megint kitettél egy képet a Hortobágyról vagy mi a francról?

- Nem tettem semmit, csak kézbesítettem egy levelet, ami apa régi családnevére volt címezve.

Bár ne tettem volna.

Aznap délután mire hazaértem, apám utazótáskája az előszobában árválkodott, nem szokásom hallgatózni, de a nappaliból kiszűrődő vita felkeltette az érdeklődésemet.

- Értsd meg Elizabeth, mennem kell! - valami fojtott izgatottsággal vegyes félelem csengett a hangjában.

- Mégiscsak vannak élő rokonaink, csak épp nem beszélünk róluk! – legszívesebben berohantam magyarázatot követelve, de győzött a kíváncsiság, hátha megtudok még valami fontosat.

- Megegyeztünk Johnatan, emlékezz, megígérted, elfelejtesz mindent, ami ott történt és elfelejtesz mindenkit, akit ott hagytál. Nem teheted, nem mehetsz az első hívó szóra, apád sem ment. - anyám hangja már szinte hisztérikus volt.

- Nem ment, mert félt! Rettegett Ottó bácsikámtól. De nekem nem kell félnem, valószínűleg haldoklik, sőt már meg is hallhatott. Gyerekkoromban is nagyon idősnek tűnt. Nem ő írta a levelet, az ügyvédje, aki a hagyatékát kezelheti. Nézd, John taníttatására még van pénzünk, de ’Beca-éra már nincs. Szükségünk van az örökségre, a bácsikám jómódú volt, biztos sok pénzt hagyott rám.

- Rendben, de ígérj meg valamit! - hangja itt könyörgőre váltott - Ne menj el abba a házba, még a környékére se! Ha csak a fele is valóság annak, amire emlékszel gyerekkorodból…

Itt megszakadt a beszélgetés, mivel a drága testvérem, mint mindig, olyan hangzavarral csörtetett le a lépcsőn, amit egy kisebb elefántcsorda is megirigyelhetne.

- Na mi van bátyus, újabban hallgatózol is? Legalább megtudtál valami érdekeset?

- Csitt, ne kiabálj, le akarsz buktatni?

Ahogy elléptem az ajtótól, az kitárult. Apám kabátjával a kezében lépett ki, útra készen.

Anyámon nem látszott az előbbi beszélgetés. Arca újra rezzenéstelen és hideg, mint mindig, nyoma sem volt az előbb hallott könyörgésnek, sem az aggodalomnak

- Apátok búcsúzni készült. Üzleti ügyei miatt Párizsba utazik egy pár napra.

Na igen, anyám mindig is tudott hazudni, máskor kapott volna egy rosszalló pillantást, de az adott helyzetben még a füllentés is megbocsátható volt.

A szokásos „legyetek jók”, „fogadjatok szót anyátoknak”, „ne legyetek tiszteletlenek, míg távol vagyok” -ok után minden a szokásos módon alakult. Kivéve nekem.

Az új információk berágták magukat a tudatomba, még megszállottabban kutattam származásom után, valahogy mindenhol falakba ütköztem, végső elkeseredésemben még a számunkra tiltott londoni magyar negyedbe is elmentem, rengeteg történetet hallgattam, sok érdekességet megtudtam a forradalomról, a politikai üldöztetésről, de a családomról semmit.

Egyetlen egy idős hölgy hallott a Marosi családról, befolyásos és gazdag emberek voltak, és különcök. Budapest egyik legszebb részén, a budai hegyekben éltek egy hatalmas villában.

- Talán a politikában is részt vettek, mert őket nem bántotta a rendszer. - az idős hölgy arca elkomorodott - Tőlük nem vették el a házukat, a hatalmas birtokukat, másokat még a családjuktól és az emlékeiktől is megfosztottak.

Még sokáig mesélt a fővárosról, a hangulatos kávéházakról, a fiatalok összefogásáról.

A családomról viszont nem ejtett több szót, örülhettem, hogy nem a magyar nevemen mutatkoztam be, akkor még ennyit sem árult volna el. Sőt szóba sem állt volna velem.

Egy dologban biztos voltam: az én nagyapám nem a politika elől menekült.

Akkor mi vagy ki elől? Marosi Ottó, ő lesz a megoldás, csak egy volt a baj, sehol nem találtam róla semmit. Kutatásom itt zsákutcába jutott, egyetlen megoldásnak azt találtam, ha apám hazajön, majd kifaggatom egy olyan estén, amikor anyám nem lesz otthon.

Nem tudhattam, hogy erre már nem lesz lehetőségem.

Egyedül kerestem a húgomat, nem érdekelte a múlt, csak a jelennek élt, anyámra nem számíthattam.

Amióta elment apám, még zárkózottabb lett, vagy talán ezt akarta elhitetni velünk.

A második levél érkezésekor értettem meg a változás okát: retteget.

A levél tömör volt és egyértelmű, anyám reakciója minderre meglepő:

- Tudtam, éreztem! Visszahívták, ő maradt, nem volt ereje küzdeni.

Drága jó édes anyám, mennyire igazad volt, remélem sosem tudod meg az igazságot.

Pár nap alatt megszerveztük az utazásomat, félelemmel vegyes izgalommal indultam útnak.

Merre induljak, hol találom meg apámat? Mit teszek, ha tényleg önszántából maradt?

Egyetlen nyom az ügyvédi iroda címe volt, a reptérről egyenesen odamentem, nem akartam vesztegetni egyetlen percet sem.

Az ügyvéd azonnal fogadott, csak egy borítékot adott át, bármit kérdeztem vagy az ügyvédi titoktartásra hivatkozott vagy egyszerűen csak ennyit mondott: „nem tudok válaszolni, ügyfelem nem adott több információt”.

A borítékban egy elég furcsa üzenet volt:

Tisztelt Ifjabb Johnatan Marosi!

Ezúton szeretném meginvitálni a családi birtokra, generációsöröksége átvételére.

Amennyiben eleget tesz meghívásomnak, kérem, hívja a lap alján feltüntetett telefonszámot, adja meg tartózkodási helyét, a kocsi a megadott címre megy.

Őszinte szeretettel: Marosi Ottó

  

A titokzatos és szűkszavú üzenet felkelthette volna a gyanakvásomat, de elvakított a tudásszomj. Végre megtudhatom, ki vagyok, honnan jött a családom, talán arra is választ kapok, mi elöl menekült nagyapám olyan megszállottan.

A telefonhívást követően alig fél óra múlva egy fekete tiszteletet parancsoló autó gördült a kávézó elé, ahol várakoztam. Minden óraműpontossággal zajlott, valaki nagyon jól irányította a dolgokat.

A családi birtok messze a város zajától, egy hegy tetején állt, csodálatos panorámát mutatva az alant elterülő városra.

A hatalmas faajtóban egy ősz hajú, szigorú tekintetű komornyik várt, elvette a táskámat, a kabátomat, majd bekísért egy könyvtárszobába, nem szólt egy szót sem, egyszerűen csak otthagyott.

Az egyetemi könyvtár (ahol kutatásaimhoz a könyveket bújtam) nem is hasonlított ehhez a magángyűjteményhez. Gyönyörű, arany kötésű könyvek sorakoztak a polcokon, a legtöbb magyarul íródott, de akadt angol, latin és német nyelvű is.

Mindenesetre legalább művelt emberek a rokonaim, ezt majd az anyám orra alá dörgölhetem.

Marosi Ottó már megjelenésével kivívta a tiszteletet: magas, erős testalkatú, sűrű ősz hajú, acélkék szemű ember volt. Olyan, akinek nem szívesen mond ellent az ember.

- Nagyon örülök Drága Fiam a látogatásodnak! - hibátlanul beszélt angolul alig érezhető akcentussal.

- Nekem megtiszteltetés! Hogy szólítsam?

- Egyszerűen csak Ottó bácsinak. El sem tudom mondani mekkora öröm számomra a látogatásod. Azt hittem úgy hagyom el ezt a világot, hogy nem teljesítem az ősi kötelességem.

Nem adom tovább az örökséget.

Szavait mintha nem nekem intézte volna, nem is értettem igazán.

- Nem akarom megsérteni, de apám nem az örökség ügyében jött?

- Ezek szerint semmit sem tudsz? Az agyalágyult fivérem nem mondta el nektek, pedig tudta hogy csak is a ti generációtok maradt, ti vagytok a család utolsó élő ága.

Szemében a harag tüzét láttam felgyulladni.

- Semmit sem ér, ha nem estek át a beavatáson, az örökség benned van Édes Fiam, csak szunnyad, fel kell ébreszteni.

Uram Isten, ennek megbomlott az agya, ez volt az első gondolatom, egy kukkot sem értettem abból, amit mondott.

Mi az, ami szunnyad bennem? Kiábrándító volt a felismerés: a rokonom egy hibbant vénember.

Csak remélhettem, a rejtett örökség alatt nem az elmebajt értette.

Próbáltam kivágni magam szorult helyzetemből, rátértem jövetelem igazi okára:

- Igazából az apámért jöttem. Haza akarom vinni vagy legalább is megpróbálni meggyőzni a hazamenetelre.

- Az apád nem mehet el! - a hangja egyszerre volt tele bánattal és dühvel. - Neki itt van az otthona, ahogy neked is.

- Erőszakkal nem tarthat itt minket! Brit állampolgárok vagyunk, ha nem engedi el az apámat, jogi segítséget kérek a konzulátuson. Magát meg oda záratom, ahová való a diliházba!

Mindenre számítottam, csak arra nem, ami ezután következett:

- Jól van Édes Fiam! Nem akartam megmutatni neked, amíg nem estél át a beavatáson, de ha ragaszkodsz hozzá, legyen. Kövess, kérlek! – nem tudtam, mit akar megmutatni, meg mi az, amit annyira emleget, ez a beavatás, vagy mi a fene, ki tudja mi zajlik egy ilyen bomlott elmében.

Félelmem nem tudott felülkerekedni kíváncsiságomon, ha már ennyit utaztam, legalább ha morzsákat is összegyűjthetek családom történetéről. Ki is használtam az alkalmat a kérdezősködésre, igaz, az előbbi kirohanásom után kérdéses volt a siker.

- Bácsikám, mielőtt ide utaztam megpróbáltam információkat gyűjteni az Interneten családunkról, de semmit nem találtam, mintha sosem létezetünk volna, pedig Londonban egy idős hölgy azt mondta nekem, igen nagy hatalmú, befolyásos emberek voltak a Marosiak.

- Igen, ez így van, ez a mai napig nem változott. - arca felragyogott a büszkeségtől - Mindig is tiszteltek minket az emberek, pedig mit sem sejtettek rólunk, mindig tudtuk, hogy irányítsuk a dolgokat úgy, hogy közben ne tudódjon ki a családi titkunk. - itt hamiskás mosoly suhant át az arcán – Ezalatt a titok alatt nem azt értem, amire te gondolsz!

Elengedtem a fülem mellet, a gúnyos megjegyzést, nem akartam hergelni az öreget.

- Akkor mért nem találtam semmit? Még egy széljegyzetben sem említették a nevünket.

- Nem is találhatod, legalább is a hagyományos történelemkönyvekben nem, igyekeztünk névtelenek maradni. Igaz, ez nem nagyon sikerült, rengeteget olvashatsz rólunk az erdélyi néprajzban. Igen Fiam, Székelyföldről származunk, mennyi mindent nem tudsz. Sokat kell majd még tanulnod! Sose felejtsd fiam, a tudás hatalom, nekünk meg szükségünk van a hatalomra! Remélem, átadhatom még a tudásomat, mielőtt elmegyek…

Azt hittem, rosszul hallok, Erdélyről azonnal a híres (vagy inkább hírhedt) Dracula gróf jutott eszembe, na meg a legenda, miszerint az író valódi személyről, egy erdélyi nemes történetéből alkotta meg a vámpír legendáját. A diagnózis egyértelmű lett a számomra, ez a vén hülye azt hiszi vámpír, kész agyrém. Egyre jobban aggódtam magamért és apámért.

- Mielőtt felmegyünk apádhoz, gyere, igyunk egy pohár bort, jófajta Tokaji Aszú, különleges alkalmakra tartogattam. Ez egy ilyen alkalom, különleges, mert érzem, sokra viszed majd, csak még tudatlan vagy.

Igyekeztem megmaradni a realitás talaján, majd kihámozom a képzelgésből az igazságot, hadd beszélje ki magát az öreg, utána megkeresem apát és megyek hátra sem nézve, magam mögött hagyom hibbant nagybátyámat, hadd képzelegjen csak magának.

A teraszra invitált, ahol már az asztalon voltak a borospoharak, a kellő hőmérsékletűre hűtött borral.

Amit ezután hallottam, megváltoztatta az egész életemet, fenekestől forgatta fel eddigi világnézetemet.

Nagybátyám bort töltött, majd belekezdett a leghihetetlenebb családi történetbe, amit valaha is hallottam:

- Azt hiszem, kezdem a legelején… amikor megjelent az első ember a földön, még halványan sem emlékeztetett a mai modern emberhez, valójában két lábon járó vadállat volt, a túléléshez szüksége volt az állati ösztönökre. De ezt tanítják az iskolákban, de egyet nem, ahogy minden egyéb, az emberek sem egyformán változtak, voltak, akik elfelejtették az ősi ösztönöket, de voltak, akiknek a túléléshez finomítani kellet őket. Elszigetelten élhettek, csak magukra számíthattak, valószínűleg kitaszítottak lehettek. Az evolúció furcsa dolog fiam, megtanít alkalmazkodni, láthatatlannak lenni, ad is, meg el is vesz. Ha képtelen vagy lépést tartani vele, akkor eltipor. A mi őseink lépést tartottak vele, számkivetettként szükségük volt az ösztöneikre és az ősi tudásukra, de ha kellett, el tudtak vegyülni a többiek között. Így élték túl az évezredeket, így lettek önálló, magasabb rendű faj.

Titkuk az alakváltásban rejlett, megtanulták, mikor tör fel bennük az eltemetett vadállat, tudták, hogy az átváltozást nem láthatja senki, rejtegetni kellet a másságukat, de a rejtőzködés, a zárt közösségben való élet, a rokonok közötti házasodás megtette a hatását. Egyre több életképtelen gyermek született, a faj haldoklott.

Szükség volt új friss génekre, ekkor kezdtünk keveredni…- tátott szájjal hallgattam, ez az ember tényleg elhitte, amit mondott, de nem szakítottam félbe, tartottam magam az eredeti tervhez.

- A két gén keveredése nem volt tökéletes, az újonnan születettekben megvolt ugyan az ösztön de nem ébredt bennük magától a vadállat, a tudatuk elnyomta. Ekkor jön a beavatás szertartása, a gátló tudatot el kell hallgatatni, utat kell engedni az ősi parancsnak. A beavatás szertartásáról majd később bővebben is mesélek. Most térjünk vissza az új generációra. A probléma megoldása egy újabbat szült, a fiúgyermekek a szertartás után minden baj nélkül tudták uralni újonnan kapott képességüket, de a nőkkel nem ez volt a helyzet, vagy beleőrültek, vagy nem tudták legyőzni vérszomjukat, ezért úgy döntöttek, a nőknél hagyják szunnyadni a gént. Ha egy mi közülünk való gyermeket nemz, vagy hoz a világra, az továbbadja az örökségünket, még akkor is, ha ennek nincs tudatában.

- Ez mind szép és jó.. - kerestem a szavakat, nem akartam kihozni az öreget a sodrából, egyre jobban kezdtem félni tőle-, De még mindig nem tudom, hogy mi is vagyok? Én is ennek az „új emberfajnak” a tagja vagyok?

- Látom, nem figyeltél igazán! A mi fajtánk nem új, csak rejtőzködő. – újabb pohár bort töltött, majd folytatta.

- Hogy szereted a steak-et?

Nem igazán értettem a kérdést, de azért feleltem:

- Véresen, ahogy a legtöbb angol. - az angol szót a kelleténél jóval hangsúlyosabban mondtam, gondolom, értette a célzást, mert újabb magyarázatba kezdett.

- Mindig is felizgat a vér látványa, kedveled a félig nyers húsokat, alvászavaraid vannak, de csak ha telihold van. - nem kellett felelnem, az arcomról leolvasta a választ, minden kijelentése igaz volt.

- Édes Fiam, a te fajod az alakváltók, vérfarkasoknak, farkasembereknek is neveznek minket.

Babonákat, hiedelmeket építettek körénk, nem bántuk, mert egyre hihetetlenebbek és meseszerűbbek lettek. Irtani kezdtek minket, a középkor, a boszorkányüldözés mind sok fajtársunkkal végzett, akire a másság legkisebb gyanúja is rávetült, az már készülhetett is az utolsó randevújára a hóhérral.

A tisztogatás nagyon jól sikerült, a másik még élő ág utolsó tagja nem sokkal azelőtt halt meg tragikus balesetben, amikor apádnak megírattam a levelet az ügyvédemmel.

Tiszteletben akartam tartani fivérem döntését, de nem nézhetem ölbe tett kézzel, ahogy feledésbe merülnek hagyományaink.

- Mért nem harapott meg egy-két embert amikor „át van alakulva”? Ez biztos módszer, nemde? – kicsit szégyelltem magam, amiért gúnyt űzök belőle, mindezt azért tettem, mert a lelkem mélyén kezdtem hinni neki,

Ottó élesen felnevetett: - ez is csak egy mese, a szertartás valójában úgy néz ki egy kívülállónak, mintha az átalakult fajtársunk megharapná a vergődő áldozatot, de csak segít neki a fizikai fájdalmak elviselésében, ugyanis az átalakulás fájdalmas, az első különösen az.

Nem kell aggódnod, a modern fájdalomcsillapítóknak köszönhetően a tied nem lesz annyira elviselhetetlen.

- Ezek szerint szándékában áll a beavatásom?

- Akkor, ha te is készen állsz, igaz, nincs sok időm. Nem biztos, hogy megérem a következő holdtöltét, vagy ha igen, akkor sem lesz már erőm átváltozni. Látom, még mindig nem érted: nincs természetfölötti képességünk, nem vagyunk hallhatatlanok, mások vagyunk, mások a hagyományaink, szükségünk van a vadászatra, a vér ízére, az ölés örömére. Most már mindent tudsz, gyere, felviszlek apádhoz, legalábbis ami még megmaradt belőle.

Nem tudtam, mire számítsak, egy félig ember, félig vadállat lényre, vagy csak egy ugyanilyen bomlott elméjű zavarodott emberre, mint a bácsikám, megérezhette vívódásomat, mert folytatta a mondókáját.

- Apád nem akarta a másságot, rettegett még az ölés gondolatától is, mégis rákényszeríttetem a szertartást. Tudom, hiba volt, a modern tudata elnyomta az ősi ösztönt, nem ajándékként éli meg. Utálja magát a vérszomja miatt, ez szépen lassan felemészti a tudatát. Gondoltál már rá, fiam, a befogott vadállatnak milyen nehéz megállnia, hogy ne marcangolja szét a gondozóját?

Ez a vívódás őrli fel, ezért bolondul meg minden fogságban tartott ragadozó. Na, megérkeztünk, itt van, ez az apád szobája, menj be fiam, beszélgessetek, azt hiszem, ehhez nem kellek, ha végeztél, a teraszon megtalálsz.

Ott álltam az ajtó előtt, és nem tudtam, akarom-e látni az apámat, nem tudtam, mit higgyek. Ha csak a fele is igaz, amit a bácsikám mondott, akkor is az egész eddigi életem egy merő hazugság volt. Számon akartam kérni, mért nem mesélt erről, mért nem mondta el, amit eddig is sejtettem: más vagyok. Végül nagy levegőt vettem, lesz, ami lesz alapon beléptem.

Amit akkor láttam, sosem felejtem: az ember, aki a szobában az ablaknál állt, nem az én apám volt, legalább is nem az, akit én ismertem.

Az idősebb Johnatan  Marsh külseje nem volt állatias, de a szeme az nem volt ugyanaz, mint amikor kilépett a londoni lakásunk ajtaján. Valami vad állatias tűz égett benne még sosem láttam ilyennek… vad volt és kegyetlen, de mégis rémült. A vérszomj és a rettegés egymást felváltva hullámzott az arcán, küzdött, de melyik ellen, azt csak ő tudhatta.

- Tudtam, hogy eljössz, fiam!- a hangja is megváltozott - Éreztem, eljön az idő, amikor számon kérsz. Nekem megvolt a választási lehetőségem, neked nem adtam meg.

- Miről beszélsz apám?

- Ottó elmondott mindent nemde?

- Igen, de te sem hiszed el ugye, ezt a sok halandzsát? Ő csak egy megbomlott elméjű rokon nemde? - imádkoztam, hogy igazat adjon nekem, nem sok esélyt adtam rá, de bíznom kellett valamiben.

- Nem, minden, amit mondott, igaz, anyád is tudta, együtt döntöttük el, hogy nem mondjuk el nektek. Elfelejtjük a múltat, új életet kezdünk, elfelejtjük a másságomat. Kérlek, fiam, bocsáss meg! Mi csak a legjobbat akartuk neked!

 - A legjobbat, persze. Eltitkolni, ki is, vagy jobban mondva mi is vagyok, hazugságban élni, valahogy nem úgy érzem, hogy jobb lenne nekem. - a józan eszem még mindig azt súgta, hogy fussak, meneküljek innen, mielőtt engem is megfertőzne ez az egész, de valami legmélyén akarta mindezt, akarta a szertartást, akarta a másik élet lehetőségét.

- Most te döntesz, aláveted-e magad a beavatásnak, de figyelmeztetlek, Fiam, a kezdeti fájdalmak elenyészők lesznek ahhoz képest, amit azután fogsz érezni, én képtelen vagyok ölni. Nem vagyok méltó a fajtámhoz…- már nem is hozzám beszélt, inkább csak magában mormogott. Csendben kimentem a szobából, úgy éreztem, eleget láttam.

Ottót a teraszon találtam. A döntésem megszületett:

- Döntöttem Bácsikám, mikor eshetek át a szertartáson?

Az öregember arca nem árult el érzelmeket, de éreztem a megkönnyebbülését és az örömét.

- Egy hét múlva lesz telihold, akkor elvégezzük a beavatásodat. Addig ismerd meg Budapestet és a családod történetét.

A következő hetem nagyon gyorsan telt, a bácsikámmal rengeteget jártuk a várost, de nem úgy, mint egy turista. Mi nem a látványosságokat kerestük, régi elhanyagolt parkokat, vizelettől, szeméttől bűzlő aluljárókat, a hajléktalanszállókat. Lassan Budapest minden lepukkadt környékét ismertem. Egyszer kérdeztem csak, miért ezeket a helyeket mutatja meg, a válasz sokkoló volt:

- Tökéletes vadászterület, ezeket az embereket nem keresi senki, ha eltűnik egy-kettő a város csak hálás lesz neked, megtisztítod a mocsoktól.

Rengeteget olvastam a páratlan könyvtári gyűjteményből, rengeteg monda és történet szólt a mi fajtánkról, lenyűgöző volt mennyire tisztelték és félték a régi emberek a farkasembereket.

A bácsikám ellátott jó tanácsokkal, megismertetett az üzletfeleivel, befolyásos barátaival.

Úgy mutatott be, mint az örököse. Nem győzte hangsúlyozni:

- Halálom után neked kell kézben tartanod mindent, egyedül maradsz, nem lesz támaszod; nincs már sok időm, érzem, amit tudok, átadom neked, szükséged van minden segítségre.

Eljött a nagy este. Gyönyörű teliholdas éjszaka volt. Ottó bácsikámmal és a komornyikkal, Frigyessel indultunk el a házból.

- A szertarást a birtok közepén lévő tisztáson végezzük, ez a hagyomány, szabad ég alatt holdtöltekor.

Kicsit meglepett Frigyes jelenléte, szóvá is tettem:

- Ő is velünk tart? Úgy tudtam, titkoljuk a kilétünket!

- Frigyes családja már nemzedékek óta szolgálja a miénket, ismerik a titkunkat, segítenek a szertartásokon. Ugyanúgy megbízok benne, mint benned, te is tedd ezt.

Negyedórányi gyaloglás után megérkeztünk, a tisztáson egy kőasztal állt láncokkal és bilincsekkel.

- Mint mondottam, az első átváltozás fájdalmas, a láncok a te testi épséged megóvása miatt vannak. Kapsz egy injekciót, fájdalomcsillapító. Egy kicsit enyhíti a kínt.

Ami ezután történt, arra nem nagyon emlékszem, csak halvány emlékfoszlányok maradtak…

Felfeküdtem a kőpadra, majd meghallottam az állati üvöltést, Ottó már nem önmaga volt, félig ember, félig farkas… Majd harapást éreztem a nyakamon, sokáig nem történt semmi, a morfium kezdett hatni, lassan kezdtem elkábulni… majd jött a fájdalom… leírhatatlanul kegyetlen volt a szenvedés, de mégis jó…

Másnap reggel az ágyamban ébredtem, a tegnap éjre csak a nyakamon lévő kötés és a csuklómon egy-két horzsolás emlékeztetett.

Valami mégis megváltozott…

Elsőként a kávé illatot éreztem meg. –lehetetlen- a konyha a földszinten van és ráadásul a ház másik végén. Majd meghallottam a forgalom zaját. - ez is lehetetlen, legalább 5 kilométerre vagyunk a forgalmasnak nevezhető úttól, de mégis hallottam a motorzúgást a fékek hangját.

A reggelinél szóvá is tettem:

- Nem is vettem észre, mennyire zajos ez a villa. - Ottó jót nevetett.

- Dehogy zajos, csak felébredtek az ösztöneid, nézz csak ki az ablakon, és mond el, mit látsz.

Nem értettem a kérést de eleget tettem neki.

A birtok megelevenedett, a bokrok mozogtak, majd nyulak szaladtak villámgyorsan egyiktől a másikig, a fák lombjai között tisztán láttam az ugráló mókusokat, a fészkükre visszaszálló madarakat.

- Igen fiam, minden érzékszerved kifinomodott, majd lassan hozzászoksz. Bármikor át tudsz változni. A telihold csak mese, a szertartást is csak a hagyományok miatt tartjuk akkor.

Nem is ez zavart igazán, hanem egy másik érzés, egy mélyen a belsőmből fakadó érzés, az ölés vágya…

Aznap este megtörtént... Megöltem az első áldozatomat.

Az apám volt az… Valóban nem volt méltó a fajtánkhoz, pusztulnia kellet, még egy cseppnyi bűntudatom sem volt, nem volt miért. Hulljon a férgese…

A következő pár hónapban rengeteget vadásztam, azokra a helyekre mentem, amit a bácsikám mutatott.

Anyámnak nem írtam, feleslegesnek tartottam, úgyis tudtam, tisztában van a történtekkel.

De a húgomnak igen, megírtam neki, hogy új életet kezdtem, ha elvégzi az iskolát, várom őt is a családi birtokra.

Nem sokkal később Marosi Ottó elhunyt.

Én, az utódja, úgy döntöttem, eleget teszek utolsó kívánságának, újra felvirágoztatom a fajunkat, csak egy dologban tévedett, nem voltam egyedül, Rebeca a harmadik gyermekét várja, kettő fiú, a harmadik is az lesz. Nekem is vannak már gyermekeim.

A titkunkat őrizzük... sem apák, sem anyák nincsenek.. csak gyermekek…..

Anne Wood