Elbűvölve

Elbűvölve

Minden azon az álmos kedd reggelen történt. Nora Rogers megigazította pincérnői egyenruháján a kötényt, majd az ajtóhoz sétált. Ideje kinyitni, túlélni még egy napot itt az isten háta mögött.

Már három éve dolgozott Norma kávézójában, alkalmi munkának indult, csak míg össze nem gyűlik a pénz a szabadságot jelentő buszjegyre. Mindegy lett volna hová szól, csak el Crystal Cityből.

Nora nem bízott már sorsa jobbra fordulásában, beletörődött, hogy maradnia kell, élnie a mindennapjait, hozzámenni valamelyik whiskytől bűzlő texas-ihoz. Jelentkező akadt bőven, nem volt csúnya lány, kedvessége ellensúlyozta mindazt, amivel a természetanya kevésbé áldotta meg. Kedvelt volt a kávézó férfi vendégei között. Mégsem érintette meg érzelmileg eddig egyik sem, pedig nagyon vágyott már a mindent elsöprő nagy szerelemre.

Az a nap is ugyanúgy indult, mint a többi, pite, kávé egy - egy rántotta, a szokásos reggeli nyüzsgés. Már minden törzsvendég tiszteletét tette, megvolt a napi lánykérés, amit a lány udvariasan de határozottan visszautasított, mint mindig.

 - Ejnye de válogatós egy némber vagy te Nora!- a kijelentés a lány egyik legkedvesebb vendégétől, Mrs. Cook –tól jött –Meglásd, mire elkelsz, olyan öregasszony leszel, mint én!

 - Ugyan már Mrs.Cook, ráérek még asszonysorsra jutni, mellesleg Ön szinte még tini!

Nora nagyon szerette az idős asszonyt, talán ő volt az egyetlen a városban, aki nem félt tőle.

Rebesgettek róla ezt-azt, hogy boszorkány, meg az ördög szolgája, de a lány nem hitt ezeknek a mendemondáknak. Az ő szemében csak egy magányos, szeretetre vágyó idős ember, aki valóban egy kissé különc, de legjobb tudomása szerint az nem büntetendő.

Merengéséből a nyíló ajtó nyikorgása riasztotta fel, a megdöbbenéstől szinte levegőt sem kapott: álmai férfija állt előtte. Magas, szőke, igazi macho Nora ábrándjaiban látta ezt a férfit.

 - Jó reggelt! Egy kávét kérnék, ha lehetséges- a lány keze szinte gépiesen nyúlt a kávéskanna felé, kitöltötte a kávét de, nem bírt megszólalni, pedig annyi mindent szeretett volna mondani...

A pillanat elmúlt... A férfi megfogta a csészéjét, hátat fordított és elindult a kávézó egyik asztalához.

 - Mekkora marha vagyok! –nagyon dühös volt magára, így elszúrni –Igaza lesz Mrs. Cook, tényleg vénlány maradok!

 - Láttam lányom, megakadt a szemed azon a fiatalemberen. Lehet, öreg vagyok de a szemem még jó!

Az elkövetkezendő pár hétben, Nora, amit csak lehetetett, megtudott a titokzatos idegenről, az öreg Bill Harby farmját örökölte meg, Dallas-ból utazott ide, ügyvéd vagy valami hasonló, menő autója van, nem egy szegénylegény. Nora már remélni sem merte, hogy észreveszi, pedig minden éjszaka arról álmodott, hogy a szél fújja a haját a nyitott sportautóban, és nevetve integet poros kisvárosának. Várja egy jobb, szebb élet a nagyvárosban az imádott férfi oldalán.

Dédelgetett vágyait senkinek nem mondhatta el, de valaki tudott mindent, anélkül hogy egyetlen szót is szólt volna.

Mrs. Cook mindenre ráhibázott, a legtöbb értékes információ is tőle származott. Egyre közelebb került a lányhoz, szinte már a bizalmasa lett. Együtt várták Adam-et minden reggel. Az öregasszony hamar szóba elegyedett a férfival, majd óvatosan belevonta a beszélgetésbe Norat is. A lány egyre jobban beleszeretett a szépfiúba /egymás közt csak így emlegették/, de hiába is volt minden, a férfi az érdeklődés legkisebb jelét sem mutatta.

A lány kezdte elveszíteni minden reményét:

 - Semmi értelme Mrs. Cook, hetek óta próbálom felkelteni az érdeklődését –panaszolta egy reggel Nora –Bármit teszek, neki csak egy pincérnő vagyok, aki kitölti a kávét, annyit jelentek neki, mint nekem ez a teáskanna.- olyan dühvel vágta a pultra a hőálló edényt, az majdnem eltörött.

 - Nyugalom gyermekem! Majd én segítek rajtad –az öregasszony szemében hamiskás láng gyúlt- de, csak ha te is akarod leányom. Délután ötkor várlak, ne késs, azt nem szeretem.

Választ sem várva felállt, de még az ajtóból visszaszólt:

 - Ne aggódj, találunk megoldást a problémádra.

A nap további része egy örökkévalóságnak tűnt, az óra mutatója egyre lassabban vánszorgott.

Nora nem tudta mit reméljen, de valami azt súgta, el kell mennie, mert a különc asszony tud neki segíteni, minduntalan azok a pletykák jártak a fejében, miszerint az öregasszony boszorkány. Vajon ha igaz, képes-e rá, hogy megszerezze neki az imádott férfit, a másik kérdés, ő akarja-e ilyen áron. A válasz egyértelmű volt, akarja, kerül, amibe kerül, nem tud nélküle élni.

Eljött az idő, levetette a munkaruháját, majd szorongva elindult. Lénye egy része még elkeseredett harcot vívott, próbálta meggyőzni, hogy őrültség, amire készül, bármi is legyen, az nem éri meg.

Minden félelme ellenére pontosan 17 óra 00-kor megnyomta Mrs. Cook nem épp bizalomgerjesztő házának csengőjét.

 - A pontosság erény! Legalább egyel rendelkezel. - Nora a döbbenettől még köszönni is elfelejtett. A szelíd kissé szenilis öregasszony helyett egy határozott modhatni fiatalos asszony nyitott neki ajtót. A szelíd, szinte nagymamás vonások eltűntek, helyette egy szigorú, majdhogynem kemény /kegyetlen? ez jutott eszébe/ nő fogadta.

 - Bejössz végre, vagy itt ácsorgunk, ahelyett hogy valami értelmeset is tennénk a ma este folyamán. Gyere, iszunk egy teát, majd meglátom, mire jutunk.

A ház belülről teljesen átlagos amerikai kisvárosi otthon volt, olyan, ami ezer meg egy, de a rejtett szalon, ahová vezette az idős hölgy Norat, már egyáltalán nem volt átlagos, a gyéren megvilágított szobában volt valami félelmetes, valami nem evilági.

 - Gyere gyermekem, ne félj, látom, rettegsz. Nem kell félned, nem teszek veled semmit, amit te ne akarnál.

- Mi ez az egész Mrs. Cook? Azt mondta, segít nekem, most meg halálra rémiszt.

- Jaj, lányom, mind így vagytok vele, akartok valamit, ami elérhetetlen, aztán jövök én, de az első alkalommal mind halálra rémültök. Gyere, ülj ide, mesélek neked. Idd meg a teát, segít ellazulni.

Nora szinte gépiesen leült, nem mert szétnézni a szobában, tekintetét mereven az öregasszonyra szegezte, úgy érezte, ha félrenéz, a sötét sarkok beszippantják magukkal, ragadják oda, ahová emberfia nem kívánkozik. Minden porcikájában retteget már nagyon bánta, amiért nem a józan eszére hallgatott.

Mrs. Cook kezében fogta a csészéjét, rámosolygott a lányra /egy pillanatig megint az a szelíd nagymamás vonások/ majd belekezdett mondókájába:

- Annyira szép ez a világ, amiben élünk… legalább is annak látjuk, még meg nem próbáljuk megérteni, abban a pillanatban, amikor elkezdjük keresni a rendszert, akkor jövünk rá, mennyire nagy a fejetlenség. Legalábbis addig, amíg rá nem eszmélünk, hogy mi irányítunk mindent... Igen Lányom, mi, vagyis azok, akik kézben akarják tartani a gyeplőt.

Az ember kétféleképen dönthet, vagy ő, aki rendez, vagy őt rendezik.

Nora szólni akart, de az öregasszony felemelte a kezét, ezzel is jelezve, korán sincs vége a mondókájának.

- Látom nem érted, amit mondok, de várj, mindjárt megértesz mindent. -újabb korty a teából, egy bátorító mosoly- Mi nők tartjuk kezünkben a világot, számunkra nincsenek elérhetetlen dolgok. Vagyis nem lennének, csak tudnunk kellene használni azt, amink van. Itt nem a szépségről vagy az észről beszélek, ugyan már, ez csak iskolai szöveg. A nagy amerikai álom, ugyan már, nagyon csodálkozom rajta, hogy valaki beveszi még ezt a maszlagot.

Sokkal fontosabb dolgokról szándékozom neked mesélni. Rólunk, azokról a nőkről, akik megragadták az irányítást, akik tudatosan használják azt, ami bennük lakozik. Azokról, akiktől évszázadok óta rettegnek az emberek, akiket máglyára küldtek, akiket a középkorban halálra kínoztak. Sokszor sokféleképen neveznek minket vajákosoknak, boszorkányoknak, az ördög cimboráinak, sámánoknak. Bárhogy is nevezzenek, a lényeg ugyanaz, ismernek minket és félnek tőlünk. Nem is alaptalanul.

Nora azt hitte, rosszul hall, a pletykák tehát igazak.. Ez a nő tényleg valami boszorkányféle…

Kezdeti félelme kezdett izgalommá és kíváncsisággá szelídülni, lényének racionális része még mindig sikoltozott, hogy elég, ne hallgassa ezt tovább, boszorkányok nincsenek, sem koboldok, se tündérek, -de annyira akarta Adam-et- utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodhatott, ezért szinte itta az asszony minden szavát.

- Nem bántunk mi senkit alaptalanul, a rituáléinkhoz nem kell csecsemővér, nem vagyunk gyilkosok, sem paráznák, semmit nem veszünk el, amit nem önként adnak. De ha bárki is fenyeget, akkor megvédjük magunkat, ha kell, akkor ártunk is. De hát nem így működik minden ebben a világban? Az állat is öl, ha fenyegetve érzi magát!

- Oké eddig értem, de mi a szerepem nekem? Miként oldódik meg az én problémám?

- Te is akarsz valamit és Én is. Te az imádott férfit megkaphatod, ha megadod nekem, amit én szeretnék!

- Bármit megadok Adam-ért, vigyen mindenemet! –Nora szinte már könyörgött

- Jaj gyermekem, félreértettél! Nekem nem a pénzed kell, nekem Te kellesz! Jaj már megint a rémület! Ne aggódj, nem áldozlak fel, nekem egy segéd kell, egy tanítvány, aki segédkezik a rituáléknál, akiben bízhatok, aki megőrzi a titkomat és szolgál engem.

- Vállalom, mindent vállalok, csakhogy megkaphassam Őt!- Nora el sem hitte, hogy ennyivel megúszta nem tudta, miért de elhitte az öregasszony minden szavát, tudta hogy minden, amit elmondott igaz, és azt is érezte, hogy hamarosan övé lesz az imádott férfi. Még az a kis apróság sem zavarta, hogy szolgálnia kell az asszonyt, úgyis, ha minden a tervei szerint alakul, hamarosan maga mögött hagyja ezt a koszos kisvárost minden lakójával együtt. Addig meg odaadóan segédkezik jótevője mellet, úgysem lesz hosszú idő. Nem is tudta mekkorát tévedett…

- Na jól van lányom, akkor ezt úgy veszem: egyezséget kötöttünk, a megállapodásunk szerint ma estétől a segédem vagy. Én vagyok a te úrnőd, az alárendeltem vagy, nem kérdezel, nem ellenkezel, minden esetben követed az utasításaimat. A legfontosabb, a külvilág felé azt mutatjuk, hogy ápolod és segíted az elesett öregasszonyt, és semmilyen körülmények között nem beszélsz arról, ami itt ebben a házban történik, sem arról, ki járt itt, és hogy mit akart. Megértetted?

- Igen Mrs. Cook!

- Majd el is felejtettem, ne ezen a néven szólíts a nevem: Akene, de ezt ne használd, csak ha kettesben vagyunk. Megértetted? – a lány bólintott-, Most pedig add a kezed a szövetségünket vérrel, kell megpecsételnünk.

Az asztal alól egy kelyhet, meg egy ezüst tört vett elő, lerántotta a terítőt az asztalról, az asztallapra egy pentagram volt rajzolva. A kelyhet az ábra közepére tette, majd megvágta Nora kezét. A lány felszisszent fájdalmában, a vér a kehelybe csöpögött.

- Végeztünk, most elmehetsz, ugye kitalálsz magadtól is? -ezzel hátat fordított a lánynak, jelezve a találkozójuknak vége szakadt.

Nora sajgó kezét szorítva kifelé indult a szobából, amikor is tekintete a rettegett sarok felé vándorolt, de azonnal el is kapta, utólag visszagondolva már nem is tudta, hogy tényleg látta-e vagy csak képzelte a két parázsló szemet, ami rávillant a sötétség mélyéről.

Ahogy bezárult a bejárati ajtó Nora mögött, Akene a sötétség felé fordult:

- Teljesítettem óhajodat uram, jöjj, itt a kehely, idd ki, és a munkám bevégeztetett. -majd alázattal meghajolt.

A sötétségből egy alak lépett elő szürkésbarna, varangyszerű bőrére lepelként hullt köpenye, karmokban végződő kezével a kehely felé nyúlt, majd egy húzásra kiitta tartalmát, közben szemei vad pirosas fényben izzottak.

- Szép munka volt Akene! Fiatal, ártatlan, tele életerővel. Állj fel papnő!- Akene felállt, rajongással nézett urára.

- Örülök, hogy elégedett vagy, a te örömöd az enyém is.

- Tudom, az egyezségünk töretlen, amíg táplálsz, addig te is élsz. Ravasz gondolat volt elrendezned a dolgot a fiatalemberrel. Mindig meglepsz. Ebben a városban ő már a második, ha bevégeztetett újra tovább, kell állnod.

- Igen Uram, ezért is kerestem olyat, aki kitartó, aki nem adja fel az első akadályoknál, megkedveltem ezt a helyet, itt valahogy elfogadtak, nem gyanakodnak, inkább csak bolondnak néznek. Teszek egy-két szívességet, beszélnek is ezt-azt, de nem üldöznek.

- Helyes... Akene, ne feledd, ő is csak egy ember, előbb utóbb megtörik…

- Ne aggódj, addig még sok idő eltelik, sokat táplálkozhatsz…

- Rendben, te tudod papnő, de ne feledd kötelezettségeidet…

- Értettem uram - újra alázatosan meghajolt, mire kiegyenesedett, a démon már nem volt sehol.

Így kezdődött Nora Rogers boldogsága és szenvedése…

Az elkövetkezendő hetekben Nora a fellegekben járt, Adam egyre többször járt be a kávézóba, és egyre több időt töltött a lány társaságában, viszont Mrs. Cook egyre ritkábban tette tiszteletét, ha be is tért, ivott egy kávét, váltott két szót a pincérnővel, majd elsietett.

- A végét járja az öreglány-, mondogatták a törzsvendégek- Az öreg Bill is így kezdte, egyre ritkábban járt a kocsmába, egyszer csak nem jött többet. A földeken találták meg holtan, még halálában is a puskáját szorongatta. Aszongyák, a serif alig tudta lefejteni róla a kezét, annyira szorította.. Hát furcsa volt az öreg, a vége felé a’ szent valami szürke ördögöt emlegetett, aki éjjel a földjein ólálkodik, és őt figyeli a parázsló szemeivel.. Én mondom, meghibbant az öreg Bill Harby…

Nora nem is figyelt az efféle mendemondákra, de ez a szürke a parázsló szemeivel nem hagyta nyugodni, eszébe jutott az éjszaka Akene-nél, de gyorsan elhessegette a gondolatot, mivel meglátta a piros nyitott sportautót.

A pincérnő izgatottan szaladt az ablakhoz, egyetlen pillanatra sem vette le a szemét imádottjáról.

Adam nem értette, mi történt vele az elmúlt időben, valami folyamatosan húzta Crystal city kis kávézójába. Akárhányszor elment előtte, valami mágnesként húzta befelé egyre jobban vonzódott a kávézó pincérnőjéhez. Egyre szívesebben töltötte idejét Nora társaságában. Szíve mélyén érezte, kezd beleszeretni a lányba. Bár Dallasban volt barátnője, valahogy mégsem ugyanazt érezte a két lány iránt, Angela képe kezdett elhomályosodni benne, egyre ritkábban hívta fel telefonon beszélgetéseik egyre rövidebbek lettek, legtöbbször vitával végződtek.

A másik nagyon furcsa érzése a maradni akarás vágya volt, már nem érdekelte a nagyvárosi jogász karrierje. Egyre többet meditált azon, milyen jó is lenne itt maradni, megművelni Billy bácsikája földjét, hatalmas gazdaságot kiépíteni../elvenni Norat feleségül/. A gondolat úgy cikázott át a fejében, mint nyári zápor alatt a villám az égen. Erre még sosem gondolt, sőt még jegyességre se, nemhogy házasságra.

- Tiszta őrült vagyok-mondta fennhangon –valami nincs rendben velem, esküszöm, mintha nem is én lennék- úgy zakatolt az agya, mint egy kivénhedt gőzgép. Mire észbe kapott már a kávézó szomszédságában álló virágüzlet előtt állt, kezében egy csokor vörös rózsával / nem is emlékezett rá mikor vette/ Gépiesen indult el a kávézó felé, belépett, majd egyenesen Nora felé ment, letérdelt, maga előtt tartotta a rózsacsokrot, majd megszólalt:

- Nora Rogers, hozzám jössz feleségül?

Mindeközben egy öreg ház eldugott szalonjában egy kis kerek asztalra rajzolt ősi jelkép közepén egy kőtálban egy szőke hajtincs égett, mellette egy idős hölgy egy rég elfeledett nyelven varázsigéket kántált…

Crystal City még sosem látott ekkora csodát, a gazdag és sikeres dallasi örökös elvette kicsiny városuk kávézójának pincérnőjét, már a leánykérés is mesébe illő volt, nemhogy az esküvő.

Azt beszélték, a szülők nem fogadták kitörő örömmel a fiuk döntését, de beletörődtek.

A menyasszony ragyogott a boldogságtól, de a vőlegény valahogy furcsa volt, mintha nem is igazán fogná fel, mi zajlik körülötte.

A helybéliek közt lábra kapott a szóbeszéd, miszerint a Rogers lány gondoskodik Mrs. Cook-ról és tudva-tudván, hogy az „öreglány” boszorkány, biztos ő bűvölte meg a fiatalokat.

A kocsmában és a kávézóban egy darabig még téma volt a hihetetlen házasság, de lassacskán elfelejtették. Ahogy mondani szokás, minden csoda három napig tart, ez Texas-ban sincs máshogy. Mrs. Cook egyre ritkábban hagyta el a házát, Nora is csak egy hetente kétszer ment hozzá, a férje megnyugtatta a közvéleményt, miszerint az idős hölgy betegeskedik, a felesége ápolja. Ennyi magyarázat az embereknek épp elég is volt:

- Mindig is jól kijöttek – mondogatták - milyen csupa szív ez a lány, jó dolgában sem feledkezik meg a régi barátairól…

Nora jó dolga csak a külvilág szemébe tűnt csábítónak Akene egyre többet követelt tőle, volt hogy éjszaka alvó férje mellől szökött el teljesíteni úrnője parancsait.

Adam hallani sem akart a költözésről, akárhányszor szóba jött, a válasz mindig ugyanaz volt:

- Nem hagyhatom itt a gazdaságot, nézd, milyen szépen fejlődik, na meg nem is szeretnéd te a nagyvárost.

- De szívem, gyerekkorod óta jogász akartál lenni. Miért nem megyünk el Dallasba, folytathatnád a pályádat, ahol abbahagytad…

- Nem Nora, én itt érzem otthon magam, ott szenvednék- Adam számára is felfoghatatlanok voltak a szavak, amik elhagyták a száját- Ide köt minden, Te, kedvesem, a gazdaság, úgy érzem, révbe értem.

Az asszony egy idő után felhagyott a próbálkozással, beletörődött sorsába, folytatta a kettős életét, nappal szerető feleség volt, éjjel egy boszorkány inasa.

Az első csapás a házassága második évében jött el, végre terhes lett, annyira várták ezt a pillanatot. Adam repesett az örömtől, kezdődő fásultságából kirángatta a gyermekáldás okozta boldogság.

Kihűlő érzelmei újra fellángoltak, jobban szerette a feleségét, mint valaha.

Nora aggódott egy picit, hogy állapotosan hogy oldja meg kettős életét. De Akene szívét is meglágyította a kis jövevény, egyre kevesebbszer kellet mennie. Nem tudhatta, hogy mindez egy ördögi terv utolsó felvonásának a része volt…

Egy este, amikor Noranak nem kellet mennie, Akene újra hívta urát:

- Uram, a bűvölet kezd veszíteni az erejéből, nem tudom, meddig tudom fenntartani a férfi érdeklődését a nő iránt, nagyon erős és harcol ellene, mintha sejtené…

- Jöhetnek a csapások, és papnő, készülj a jutalmadra. Tudod, ahogy szoktuk, el kell menned…

- Igen Uram, tudom…

Aznap éjjel az asztalon újra ott állt a kőedény, de ezúttal egy hosszú barna hajtincs égett a varázsigék kántálása közben…

Nora aznap éjjel elvetélt…

Attól az éjszakától kezdve valami megváltozott, valami más lett, a Harby farm már nem volt ugyanaz. Az ott dolgozó munkások valami átokról suttogtak, ami a farm tulajdonosát és nejét sújtotta. Az állatok közt járvány kezdett pusztítani, a földeken az aszály okozott végzetes károkat. Adam kezdte elveszíteni lelkesedését és még valami mást is… elkezdett más szemmel nézni eddig imádott feleségére, egyre többet jutott eszébe dallasi élete és Angela…

Egyszer még titokban fel is hívta, de nem volt ereje megszólalni csak hallgatta, ahogy Angela hallózik, majd leteszi a telefont./Istenem mennyire szerettem/ a telefonvonal kattanása kísértetiesen hasonlított egy puska csattanására… egy puska, ami a fészerben pihen… Az a puska, amit a nagybátya szorongatott… az hoz feloldozás, az hoz megnyugvást… szinte hívja őt… miért nem jutott eddig még eszébe.

Adam Harby egy kedd este komótosan elsétált a kert végében található romos fészerhez, vállára vette megboldogult nagybátya puskáját, majd kilovagolt a farm egy távol eső részére, ahol egy dombról nézte a naplementét.

Végiggondolta élete elmúlt két évét, felidézte megismerkedését a feleségével.. a lánykérést… az esküvőt… de úgy érezte, valami nincs rendjén, valami nem stimmel…

Miért nem érzett olyan boldogságot egyszer sem az elmúlt két évben a felesége mellet, amit Angela egyetlen mosolya láttán érzett...

- Mert sosem szerettem Norat!- ő maga mondta ki a választ a kérdésére, ami évek óta motoszkált benne, de nem merte /vagy nem akarta?/ feltenni még önmagának sem.

A tervei, a vágyai, az igazi szereleme most mind olyan távolinak és elérhetetlenek tűntek.

- Az egész rohadt életem egy nagy hazugság, nem élhetek tovább így, ebben a bűvöletben! -az utolsó szavakat már szinte kiabálta bele az éjszakába.

Lassan a szájához emelete a puskacsövet, összeszorította a szemét…

„Angela, szeretlek”

 majd lassan komótosan meghúzta a ravaszt.

Valahol a távolban egy öregasszony kéjesen felnevetett, s az éjszakában felizzott egy vörös szempár.

A pár tizedmásodperc alatt, amíg a lövedék a puska csövén át Adam szájába ért, hogy elvégezze halálos pusztítását, a házban Nora felriadt szendergéséből, a semmiből felhangzott imádott férje hangja:

„Angela szeretlek”

Majd egy puskadörrenés. Kirohant a tornácra, kereste a hang forrását, a kinti sötétség miatt semmit nem látott, vagyis nem azt, amit szeretett volna..

Nem messze tőle egy szürke alak őt nézte az izzó vörös szemeivel

- Az enyém vagy Nora Rogers!

Döbbenten állt a verandán, lassan úrrá lett rajta a rettegés. Nem is tudta, mitől ijedt meg jobban, a ténytől, hogy végig egy démon irányította az életét, vagy a felismeréstől: az imádott férfi halott.

- Akene!!! Tönkretettél!!! - lassan térdre rogyott és zokogni kezdett

Mikor elfogytak a könnyei, tudta, mit kell tennie:

- Ha ő elvette az életemet, majd én is elveszem az övét!

Beszaladt az istállóba, felkapta a kétbenzines kannát, ami mindig ott volt a fűnyíró mellet, majd elindult a városba, egyenesen Akené házához.

Halkan fellopódzott a lépcsőn, nesztelenül, mint egy macska. Ismerte a járást, könnyen bejutott, tudta, óvatosnak kell lennie, a boszorkány az emeleti szentélyben készül az esti szertatásaira. Kinyitotta a benzineskannákat, sietve szétlocsolta a ház alsó szintjén, a nyitott bejárati ajtóban állva gyufát gyújtott, nézte egy darabig a lángot, majd megszólalt:

- Tévedtél Akene, nem csak a középkorban égették meg a boszorkányokat.. -majd elejtette az égő gyufát.

A tűz gyorsan terjedt, a szomszédok már mind ott álltak, a tűzoltók szirénája még messzinek hangzott. Nora úgy tett, mintha ő is most érkezett volna, sajnálkozott és sírt a többi asszonnyal, de a szíve mélyén elégtételt érzett.

- Remélem, sokat szenvedtél, te disznó!

A ház már teljesen lángokban állt, amikor kitárult a bejárati ajtó, Nora a lángokban Akene-t várta, de helyette Adam állt az ajtóban, csodával határos módon még a haja sem pörkölődött meg a nagy hőségben. Kitárt karokkal hívta feleségét:

- Gyere kicsim, ölelj meg!

Az asszony könnyes szemmel rohant a férje felé

- Adam él és rám vár!

Nem hallotta az intő szavakat, lerázta magáról a visszatartó kezeket, rohant egyenesen a lángoló ház felé.

A tornácra érve Nora nem hitt a szemének, Adam alakja elhomályosult helyette a szürke, vörös szemű démon állt az ajtóban, formátlan ajakai gúnyos vigyorra húzódva.

-Megérkeztél hát édesem!

Az asszony menekülni próbált ekkor a tornác hangos reccsenéssel leszakadt…

Akik ott voltak, egyhamar nem felejtik el azt a sikolyt, amit hallottak.. A világ összes félelme egyetlen kiáltásba tömörítve.

Pár nappal később egy fiatal, vörös hajú nő állt meg a dallasi repülőtértér újságos pavilonjánál.

Nem lehetett több 25 évesnél és szép volt, akár egy porcelánbaba.

Egy helyi bulvárlapot vásárolt, majd elindult a váróterembe.

Az újság vezető hírét kezdte el olvasni:

HALÁLOS KIMENETELŰ TŰZESET ÉS KÉT REJTÉJES ÖNGYILKOSSÁG CRYSTAL CITYBEN

A kedd este hármas tragédiával zárult az amúgy csendes kisvárosban, Crystal Ciyt-ben.

A város egyik köztiszteletben álló idős hölgyének, Mrs. Cook-nak háza eddig felderítetlen okokból porig égett, az idős hölgy nagy valószínűséggel a tűzben lelte halálát. Holtestét eddig nem találták, de a tűzoltóság véleménye szerint az idős, betegeskedő asszony az egyik hálószobában pihenhetett a tűzfészek közelében. A tűz olyannyira nagy pusztítást végzett, hogy maradványaira csak a ház romjainak teljes körű átvizsgálása esetén lelhetnek rá.

Az ügy érdekessége még, hogy az érintett idős hölgy ápolója /a második áldozata a tűznek/ a szemtanuk leírása szerint egyszerűen besétált az égő házba. Nem tudhatni, mennyiben volt e cselekedete összefüggésben férje öngyilkosságával.

Mr. Harby-t egyik alkalmazottja találta meg, amikor egy elveszett ló keresésére indult.

A helyi seriff jelentése egyértelműen kizárja az idegenkezűséget, amit lapunknak tett nyilatkozatában meg is erősített:

„Az áldozat a szájába vette a puskacsövet, ő maga húzta meg a ravaszt. A környező nyomok más személy jelenlétére nem utaltak.”

De vajon összefüggésben lehet-e ez a feleség, Mrs. Nora Harby tettével?

A halottkém jelentése szerint a két haláleset között alig egy óra telt el, a feleség nem tudhatott férje öngyilkosságáról, ezért valószínűleg a két eset nem függ össze.

A helyiek a házaspárt tökéletesen boldognak látták, ezért értetlenül állnak az eset előtt.

Egyesek szerint egy modern Rómeó és Júlia történet zajlódott le a poros kisvárosban…

Akene letette az újságot, elindult a beszállókapu felé. Útközben az egyik tükörben megigazította hosszú vörös haját. Tetszet neki az új külseje, na igen, mindig is volt érzéke a szép dolgokhoz. Na meg az új munkájához kellet is a szép külső, egy gimnáziumi ápolónő nem lehet egy vén csotrogány…

Az ő urának nagy az étvágya, kell valaki, hogy csillapítsa…  

Anne Wood