A mozi

Steve Frank, mint minden délután elindult álmos kisvárosa egyetlen szórakozóhelyére egyben munkahelyére a régi korokat idéző Lincoln moziba.

Munkanapjai unalmasan és eseménytelenül teltek, nem igazán volt vendége a 80-as éveket idéző mozinak.

A fiatalok mind a modern légkondicionált mozikba mentek a közeli nagyvárosba, ahol minden új sikerfilmet vetítettek.

Steve kis mozijában inkább régi romantikus filmeket játszottak a vendégkör is a lakosság idősebb rétegéből került ki.

Látott már ő nem egy tinegerként ölelkező idős házaspárt, akik fiatalkorukat szerették volna újraélni, de látott fiatal magányos embereket is, akik a régi korok romantikájától várták magányuk és elkeseredtségük enyhülését.

Hétfő este lévén nem nagyon számított „nagy” nyüzsgésre, nem mintha egyéb napokon rájüktörték volna az ajtót.

Nagyot ásítva nyitott be a narancssárga falakkal keretezett régi stárok bekeretezett képeivel tarkított előcsarnokba

-Nahát Margo! -végre valami jó is ebben a napban-azt hittem ma Jennel leszek! Micsoda kellemes meglepetés!

-Szervusz Steve! Bárcsak én is így örülnék neked. Jen beteget jelentett, ma reggel hívott fel nagyon hisztérikus volt a hangja.

-Na mi történt csak nem jön a havi hisztije?

-Nem tudom de, kezdem unni, hogy minden hónap első hétfőjén ezt teszi.

Steve emlékeiben élénken él a reszkető sápadt lány arca néhány hónappal ezelőtről…

-Tudod drágám –fordult Margo felé-valamit tényleg láthatott az a lány.. nem is tudom szerintem komolyan megrémült valamitől.

-Na igen a saját árnyékát –nevetett-én már 7 éve itt dolgozok de, még soha nem volt szerencsém találkozni az állítólagos lépcsőházi lakónkkal, pedig te is tudod, hogy a főnök irodájába csak a lépcsőházon keresztül lehet felmenni, a kasszát meg minden záráskor felvisz em.-ekkor egy kicsit elgondolkodott-valójában van valami hátborzongató abban a helyben de, én akkor sem láttam, és mielőtt megkérdeznéd nem is, éreztem semmit.

-Ha te mondod szépségem én, elhiszem neked-legyintett Steve

-Még van idő egy cigarettára, mielőtt megnyitjuk a mai mesetárat, kimegyek, csak sikíts hercegnőm, ha jön a mumus!

-Úgy lesz, de siess, mert tudod milyen a főnök.

Elfordult és kezdte előszedni a pattogatott kukoricás vödröket meg a papírpoharakat.

Mint minden régi helynek ennek az épületnek is megvan a maga rémmeséje, minden dolgozó ismeri a szerencsétlenül járt lány történetét, aki 20 évvel ezelőtt elesett a lépcsőházban és ott a helyszínen meghalt.  Steve nem hitt a kísértetekben, meg a természetfölöttiben mégis kirázta a hideg, ha a lépcsőházban kellet lennie. Még dohányozni sem szívesen járt oda.

Jen szerint a halott lány szelleme minden hónap első hétfőjén megjelenik, hogy újraélje a halálát, ezért újabban minden hétfőn beteget jelent vagy úgy intézi, hogy aznap kapja meg a szabadnapját.

Igazi racionalista lévén Stevet nem zavarta a hétfői műszak, sőt kimondottan szerette, főleg ha a csinos Margoval dolgozott együtt volt olyan hogy egy vendégük sem volt így egész este udvarolhatott kedvére.

Ez az este valahogy nem olyan volt, mint egy átlag hét-eleje, rengeteg látogató jött szinte telt ház volt Steve az itt töltött fél év alatt még nem tapasztalt ilyet.

Éjfél is elmúlt, amire az utolsó vendég is távozott, Margo már elszámolt az ajtóban állt Steve épp a kabátját segítette fel, amikor hirtelen felkiáltott:

-Majd elfelejtettem a főnök üzeni, hogy a nagy forgalomra való tekintettel legyél szíves és nézz jól körül, mielőtt elmész, nehogy valakit véletlenül bezárjunk, utána meg menj fel hozzá beszélni, akar veled. Na jó éjt és vigyázz magadra ne felejtsd a hónap első hétfője volt! -nevetve intett búcsút kollégájának.

A férfi nem tudta vajon óvatos kosarat kapott e vagy tényleg aggódik a tulajdonos a véletlen bennmaradó vendég miatt.

Meghúzta a vállát majd elindult körbejárni a mozit.

A földszinttel már végzett a vetítőterem üres a mellékhelyiségek üresek a büfében sincs kallódó ember.

Elindult hát a lépcsőház felé hogy felmenjen a gépterem melletti irodába.

Ahogy benyitott a félhomályos folyosóra/ energiatakarékossági okokból csak minden második neoncső éget/ rögtön megérezte a hideget.

Nem a szokásos hűvös, hanem csontig hatoló dermesztő hideg áradt a félhomályból, és még valami, amitől Steve minden idegszála megfeszült.

Nagy levegőt vett majd belépett. Legnagyobb meglepetésére nem volt egyedül.

A lépcső alján egy hölgy ült. Sötétbarna haja szépen kontyba volt fésülve, csinos piros ruha volt rajta könnyű kendővel. Az egész lány olyan hatást keltet mintha egy régi filmből lépett volna elő.

Ha férfit nem érte volna olyan váratlanul, hogy nincs egyedül feltűnt, volna neki, hogy a decemberi hideg ellenére nagyon is nyárias a lány öltözéke, meg túl fiatalos hogy egy ifjúságát kereső idős nyugdíjas legyen.

-Hölgyem ne haragudjon de, ez zárt terület Ön itt nem tartózkodhat! Jöjjön, kikísérem. -mindeközben a kezét nyújtotta, hogy felsegítse.

Akkor megtörtént a lány ránézett.

Arca jobb oldala csúnyán össze volt törve a jobb szeme szinte beleolvadt a törött csontok, és véres hús alkotta masszába, ép szemével könyörgőn nézett a férfira.

Majd megindult felé jobb oldalán szinte egy épp csontja sem volt Steve nem is értette, hogy tud egyáltalán mozogni ilyen súlyos sérülésekkel.

Mint villám csapott belé a felismerés:

-Uram isten te nem ember vagy te nem lehetsz élő-közben egyre csak hátrált keresve a menekülés lehetőségét-mit, akarsz tőlem? Hagyj engem! Nem én bántottalak, te se bánts engem!

-Segíts, kérlek… Segíts!!

Nem is tudta hogy valóban hallja ezen a szavakat vagy csak a fejében létezik ez az egész lehunyta a szemét és reménykedett benne, ha kinyitja, nem lát mást csak az üres folyosót.

Óvatosan előbb az egyik majd a másik szemét nyitotta de, legszívesebben visszazárta volna:

A lány alig egy fél éterre állt tőle rá szegezte a tekintetét, majd újra meghallotta a suttogó hangot:

-Segíts, kérlek… Csak te tudsz segíteni! Bosszuld, meg amit velem tett!

-Ki és mit tett veled? –olyan volt mintha egy rémálom lenne csak fátyolosan, hallotta a saját hangját-téged senki nem bántott a legenda szerint baleset volt nem szándékos…

-Segíts… Nem baleset volt… lelökött szándékosan… -a suttogásból sikoltás lett, ép kezével felfelé mutatott a lépcső teteje felé

-Ő volt ő tette… kérlek, bosszuld, meg kérlek, segíts…!

Hirtelen megérintette a lány a férfi arcát.

A félhomály eltűnt egy sötét szobában volt a gépteremben a fiatal 30- s évei elején járó főnökével, a férfi lelkesen mesélte a mozigép működését próbálta lenyűgözni a tudásával.

Majd forró csókok ölelés érezte a vágyat a szerelmet.

Majd a következő kép újra a gépterem ugyanaz a férfi de egy másik nő.

Érezte a lecsorgó könnyeket, a fájdalmat…

Heves vita a férfi kiabál:

-Enyém, lehet itt minden semmi mást, nem kell tennem csak felségül vennem Őt! Ne is reméld!Eszedbe ne jusson! Menj el July ne is, lássalak többé!

Dulakodás majd a zuhanás bele a semmibe…

Seve megértette a lány elmesélte neki a történetét azt, ahogy megbántották, ahogy megölték, már tudta mit akar a lány, azt is tudta kin kell bosszút állnia.

Mintha nem is ő lenne megindult felfelé a lépcsőn nem látta már a lányt de, érezte, hogy ott van, mintha a teste részévé vált volna.

Bekopogott az iroda ajtaján meg sem várva a választ belépett.

Megint zuhan… de most fáj a földtérés minden porcikája, sajog utolsó erejével, elfordítja a fejét már újra önmaga újra a mindenes az a férfi, aki egy fél órája volt.

De mégsem ugyanaz, mert mellete fekszik a főnöke ugyanúgy összetörve, mint a lány, akit látott.

Már nem „csak” Steve ő már egy gyilkos… majd ráborult a jótékony félhomály, ahol már semmi sem fáj.

Másnap délután fél öt előtt 5 perccel Jen kinyitotta a lépcsőházajtót fel akart menni, elkérni a kasszát. Meglátta a két férfi holttestét.

Nem sikoltott nem kiabált csak nézte őket majd megszólalt:

-Nyugodj békében Judy látom sikerült minden jót neked!

Majd komótosan elindult, hogy hívja a 911-et.  

Anne Wood