Amikor a lélek összeroppan

Előszónak egy nagyon kedves ismerősömet idézem:
" A Jóisten ezt nagyon elrontotta, a nőbe nagyon sok érzelmet tett a férfiba meg túl keveset..."

Én nem a felsőbb hatalmat szidom hanem magamat. Lehet igaza van abban hogy túl érzelmesre sikerültünk mi nők..De ez így jó, bennünk nőkben rengeteg szeretet van, már csak azért is mert anyák vagyunk az anyaság első és legfontosabb része a feltétel nélküli szeretet.
Nem csak anyaként tudunk szeretni, nőként vagy asszonyként is. Egy darabig...

Van amikor a lélek összeroppan..Amikor annyira félsz a kötődéstől, hogy nem mered elmondani a másiknak igenis sokat jelentesz és igenis hiányozna ha nem mosolyognál rám és nem ölelnél meg..
Belemész megalázó lélekölő kapcsolatokba, amikor feltétel nélkül szeretsz és a másik orvul becsap...

Amikor nem kérsz mást csak annyit hogy a másik ne bántson, ne legyen olyan mint az elődei..

De mit csinál? Ugyanazt mint mindenki, igaz most én követtem el a hibát: elfelejtettem hogy a férfiak nem etikusak. Nekik a becsület és a tisztesség csak a haveri körben létezik A nő csak egy eszköz vele szemben megszűnik a tisztesség, az etika...


Zanya igazad van: én rontottam el ő csak élt a szabadság lehetőségével, nem baj tanultam belőle, csak a fene az érzelgős pici szívembe...
Még kell egy két pofon a nagybetűstől mire megtanulom, ne mással foglalkozzak csakis magammal:)

Most még rossz de holnapra jobb lesz remélem....

Úgy fájt, hogy rám se néztél, sőt inkább elkerültél, kedvesem.
Ezt nem tűrtem sosem!
Régebben esküdöztél, mondtad, hogy mit sem ér az életed,
ha nem vagy én velem.

De mostmár hagyjuk ezt, hisz vége lett, hagyjuk ezt, aha!

Biztosan hiányzol majd, hiába mondanám, hogy itt maradj.
Hát menj csak, kedvesem!

Ég veled!
Tudom, neked se könnyű az életed, aha.
Ég veled!
Jobb, ha vissza sem nézel, és elfelejtesz, aha!
Ég veled!
Látod, ilyen az élet, már nem szeretlek, aha!
Ég veled!
Legyél szabadabb nélkülem és boldogabb talán!

Láttam, hogy visszanéztél, éreztem, visszajönnél, kedvesem,
de mostmár nem lehet!
Megintcsak esküdöznél, de aztán nem törődnél énvelem.
Már nem kellesz nekem!

Így történt, hagyjuk ezt, hát vége lett, hagyjuk ezt, aha!

Lehet, hogy hiányzol majd, de azt, hogy széltoló vagy kedvesem,
azt nem felejtem el!

Ég veled!
Tudom, neked se könnyű az életed, aha.
Ég veled!
Jobb, ha vissza sem nézel, és elfelejtesz, aha!
Ég veled!
Látod, ilyen az élet, már nem szeretlek, aha!
Ég veled!
Legyél szabadabb nélkülem és boldogabb talán!

Ciao! Menj csak, kedvesem!

Hát ég veled!
Tudom, neked se könnyű az életed, aha.
Ég veled!
Jobb, ha vissza sem nézel, és elfelejtesz, aha!
Ég veled!
Látod, ilyen az élet, már nem szeretlek, aha!
Ég veled!
Legyél szabadabb nélkülem és boldogabb talán!

Ég veled!
Tudom, neked se könnyű az életed, aha.
Ég veled!
Jobb, ha vissza sem nézel, és elfelejtesz, aha!
Ég veled!
Látod, ilyen az élet, már nem szeretlek, aha ...

A kitartásról

Nem egészen 4 hónappal ezelőtt valaki aki azóta fontos lett nekem, azt mondta sosem volt ilyen gömbölyded kedvese mint én. Mindezt azután hogy jóízűen elmajszoltam egy sajtburger menüt sült krumplistól colástól egyszóval minden földi jóval és hizlaló dologgal. Akkor született meg az elhatározás.
Igaz most mondhatnátok miért nem fordultam sarkon és hagytam ott azonnal azt a hímneműt aki ilyen gyalázatos módon belegázolt a lelkivilágomba.. Máskor lehet így tettem volna haza menekülés bánatűzés egy tábla csokoládéval..De helyette belenéztem annak az áruháznak a kirakatüvegébe aminek a parkolójában álltunk az autóval bevallom önérzet ide vagy oda igazat adtam neki: már nem erotikusan gömbölyded vagyok hanem gyalázatos módon kövér és amorf...
Csak hogy megértsétek mellékelek egy nem sokkal előtte készült képet:

 

Most hogy nézem ezt a fotót megértem miről beszélt....

Akkor kezdődött jött az elhatározás majd a tettek, édesanyám csak legyintett. ez is egy kampány pár nap és vége lesz.

Az elején rettenetesen nehéz volt elhagyni régi szokásaimat: a késő esti nagy zabálásokat az itt ott bekapott kis nasik-at. A legnehezebb a cukrot, kenyeret, és az olyan nagyon imádott tésztaételeket volt elhagyni.

A szervezetem szénhidrátért kiabált. Most már értem mit érezhet egy drogfüggő ha el akarja hagyni a imádott anyagot.

Az elvonási tünetek rémesek voltak: ingerlékenység hiszti mindenért csattantam. Rájöttem függő vagyok: kajafüggő.

Sosem voltam egy nagy zöldségrajongó a gyümölcsöket meg csak képekről ismertem. 

Így borzalmasan nehéz volt örömet lelnem az evésben.

Gondoljatok bele egy szénhidrátfüggőnek egy tonhalsaláta mekkora kihívás, akkor olvastam a neten hogy ilyenkor kényeztessük a szemünket próbáljunk szépen tálalni, színesen kívánatosan így született meg ez az ellenállhatatlan ebéd:

A gyümölcsökkel továbbra sem voltam jóba, de megtaláltam a megfelelő módot erre is: mekkora áldás tud lenni egy gyümölcs centrifuga:)

Még egy dolog változott a mindennapjaim részévé vált a mozgás. Egy rémes középkori kínzóeszköznek is megfelelő lépcsőzőgép lett a legjobb barátom. Minden nap egy kicsivel tovább nyekergettem Mr Nyekergőt mert természetesen az ember lánya nevet ad legjobb barátjának. Mivel ha használom nagyon bír nyekeregni ezért lett a neve Mr Nyekergő.

Szóval először 20 perc is maga volt a pokol, de mára már 50-60 percet is együtt töltünk.

Szinte minden nap, igaz ma azt olvastam, nem jó ha egyfajta mozgást folyamatosan végezni mert hozzászokik a test és már nem lesz hatása a mozgásnak. Mivel korlátozva vannak a lehetőségek /amikor repkednek kint a mínuszok nem igazán van kedvem kocogni/ és gyakorló dolgozó anyuka ként nem tudok uszodába aerobik órára elmenni maradt az a módszer: vagy rövidítem a mozgás idejét vagy beiktatok egy két pihenő napot.

Írhatnám még a sikereimet: nincs nasi /vagy  csak szökőéveben egyszer csábulok el egy kis chips-szel/ a fehér kenyér helyett teljes kiőrlésű pékáruk, tömény rántásos főzelékek és szénhidrát dús egytálételek helyett levesek, illetve köret nélküli raguk.

A halat nem igazán sikerült megszeretni helyette ha fehérje akkor csirkemell.

A másik nagy sikerem, hogy anélkül hogy észrevették volna a családom étkezését is megreformáltam.

Anyukám nem is tudja de egészségesebben étkezik: zsírszegény tejföllel, rántás helyett habarással vagy épp keményítővel készült ételeket eszik.

Na de nem szaporítom a szót beszéljen helyettem a fotó.

Büszkén mutatom be a 4 hónap kemény munkájával és rengeteg lemondással járó sikeremet:

Remélem büszkék vagytok rám:)

Blue Lady

"Ez a sztori akkor történt, amikor kb 10 éves voltam. A nagynénémmel és nagybátyámmal és három unokatestvéremmel éltem, amikor ezt tapasztaltam, amelyik napról még mindig beszélünk a lányokkal.

Egy Renton széli csendes szomszédságban éltünk az USA-ban. A körben elrendezett házak közepén volt egy erdõ. Minden gyerek ott lógott az erdõben, erõdöket és kis faházakat építettek. Ide menekültünk az otthoni élet elõl. Karen volt az unokatestvéreim egyike, és a legjobb haverom. Elválaszthatatlanok voltunk. Minden nap az iskolából hazafelé elkapott, és mondta: "gyerünk az erdõbe". Egy nap, lefelé tartottunk az ösvényen, mélyen az erdõben, amikor Karen hirtelen megállt, és megragadta a karom. "Hallottad?". "Mit hallottam?" Kérdeztem. "Mintha egy nõ hívott volna minket". "Talán az anyukád?". "Nem, õ még nincs itthon, és nem ilyen a hangja". "Megijesztesz Karen, hagyd abba!". "Komolyan, nem hallottad?". "Nem, felejtsd el!".

Folytattuk az utat le az ösvényen. Karen még mindig a karomat fogta, haláli fogásban. Tudtam, hogy valami megijesztette, de pontosan mi? Megközelítettük a kedvenc fánkat az erdõben. Ez egy különleges helyünk volt, mert akármikor, amikor Karen-nek és nekem beszélgetésre volt szükségünk, vagy csak egy térre, ide jöttünk a régi juharfára. Valaki egy hintázó kötelet épített ide, tehát elkezdtünk játszani és himbálódzni rajta. Mikor Karen jött, hirtelen a levegõben, sikoltott, és lejött a kötélrõl. Odafutottam. "Mi a baj?". "Nézd!" és õ lefelé mutatott a bokrokhoz. A szívem szaporán vert és hirtelen elgyengült a térdem. Egy nõ állt a távolban, hosszú kék ruhában és a bõre parázslóan fehér volt. A nõ ránk mutatott. Karen és én mindketten horrorisztikusan ragadtuk egymást. Nagyon meg voltunk ijedve, alig tudtunk mozogni. A nõ elindult felénk, közben a kezével felénk nyúlt. Karen sikított és abban a pillanatban mindketten visszanyertük az erõnket és elkezdtünk futni a fenébe, anélkül, hogy hátranéztünk volna.

Hónapokkal azután Karen és én a "Kék hölgyrõl" beszéltünk és sosem mentünk a régi fához egyedül!"

Submitted from: Anna Gamez, Everett. WA, USA

The Bellringer

"Amikor egész fiatal voltam, a családommal éltem egy szellem járta kis lakásban Edinburgh-ban, Skóciában. A hely a XVI. századból származott és egész közel állt a híres Royal Mile-hoz. Mindenki tudta, hogy szellem járta, beleértve az anyámat. Emlékszem, hogy hangosan beszélt a mi "házi vendégeinkhez" egy este, az elõszobában. Azt mondta: "Teljesen rendben van, hogy itt vagytok, de kérlek, ne ijesztgessétek a gyerekeket. Köszönöm". A két szellem egy idõs férfi volt, és egy kislány. Láttam a gyereket, valójában, egyszer lemenni a lépcsõn, de akkor még nem tudtam, hogy szellem volt. Mindenesetre, egy szombat délután az ajtócsengõ megszólalt, elég hosszan. Amikor kimentünk, nem volt ott senki. Ez párszor megtörtént, úgyhogy anyukám kihívta a elektrotechnikusokat, de természetesen a hétvégén nem voltak elérhetõk a villanyszerelõk, és várnunk kellett a hét elejéig. A csengő időnként megszólalt aznap, és a következőkben. Végre hétfõn, a mûszerész megérkezett. Leszedte a vakolatot, hogy elvágja a drótokat. És a befalazottak már el voltak vágva. Semmi esély nem volt rá, hogy megszólalhasson a csengõ. Rövidesen elköltöztünk..."

Submitted from: Martin Andrew Sandhage, Indiana, USA

Bed with a Beating

"Ez körülbelül négy évvel ezelõtt történt velem, azidõ alatt 10 éves lehettem, akkor kaptam meg az új ágyamat a család új pár barátjától. Egyszer az ágyban voltam, apukám a szobám közepére tette, nem tudom miért, de én ide kértem. Egy éjjel, körülbelül egy hónappal az után, hogy megkaptam az ágyat, valaki, vagy valami megütötte a hátamat, nem egy barátságos pacsi volt, de olyan volt, mintha valaki megütött volna, vagy hozzámdobott volna egy labdát. Megijedtem, és megfordultam, hogy megnézzem mi történt, de senki nem volt ott. Utána lefeküdtem a nappaliban.

Néhány éjszakával késõbb elhatároztam, hogy visszafekszek az ágyamba, és ha ütés újra megtörtént, de ezúttal álmom is volt. És ott volt egy ember fehérben, akinek õsz haja volt, és izzó piros szemei, és hozzám dobott egy labdát, mintha teniszeztünk volna. Mindig, amikor dobott egy labdát, elvétettem az ütést, és eltalát, és úgy éreztem, hogy valaki épp ott üt engem hátulról. Utána elkezdtem visszaütni a labdákat az álmomban, és a labda eltalálhatta õt, és egy rövid idõ után megnyerhettem a meccset, mert a férfi (ha tényleg férfi volt) eltûnt. Azután nem volt furcsa tapasztalatom, amíg aludtam, de éreztem, hogy visszajöhet, szóval visszaadtam az ágyat azoknak, akiktõl kaptam."

Submitted from: R. M., Washington, USA

The Chair in the Basement

"A St. Francis Kórházban dolgoztam, körülbelül egy éve, különbözõ mûszakban, de ezen az éjjelen a éjjeli mûszakban voltam este 11-tõl reggel 7-ig. Ez egy normális éjszaka volt, és fél négy körül volt az idõ. Biztos voltam abban, hogy a kollégám horkolt valahol a korházban, mert a biztonsági õrködés egy hatalmas kórházban nem volt valami izgalmas munka. Eldöntöttem, hogy keresztül megyek az alagsoron, és leülök olvasni egy újságot, hisz' rajtunk, biztonságiakon kívül soha senki nem ment le oda. Az alagsor kb 100*100 yard volt, és hogy eljuss egyik oldaltól a másikig, keresztül kellett menned használatlan orvosi felszereléseken, dobozolt dokumentumokon, és mindenféle vackon. A rendetlenség közepétõl jobbra volt négy összecsukható szék, amit a váróban használtak. Ez egy terület volt, amit gyakran látogattam én és a kollégáim, általában elõször kellett bemenned, ha jó széket akartál kapni, de az éjjeli mûszakban választhattam. Egy nagy zöld székre ültem, és kinyitottam az újságot. Egy perce voltam ott, amikor egy furcsa érzésem volt, mintha valaki figyelne, letettem az újságot, és átvizsgáltam a területet, de nem találtam semmit. Ekkor volt, hogy minden szõr felállt a hátamon. Eldöntöttem, hogy eltûnök innen a francba, gyorsan! Mikor megpróbáltam felállni, úgy éreztem, mintha valaki hatalmas és erõs odafogja a csuklómat és a bokámat a székhez. 200 font (90kg) -s srác vagyok, jó erõben, de olyan naggyá vált a nyomás, hogy az erõlködés nem ért semmit, úgy tûnt, hogy egyedül a szemeimet tudom mozgatni, amivel láttam a sötét pincét, tisztára pánikba estem. Nem tudom milyen hosszú ideig fojtottak vissza, de úgy tûnt, örökké tartott. Aztán egyszerre elengedett. A küzdelem ereje által szabályosan katapultáltam a székbõl, és úgy látszott, hogy 15 lábnyit repültem a levegõben, és amikor földet értem, kiszaladtam.

Az ambulencián ültem a munkaidõ végéig, mikor egy aggódó hívás jött hozzám, hogy nyissam ki a számítógép-termet, a pincében. Vártam az alkalmazottakat, hogy ne legyek egyedül. Ahogy elhagytam az alagsort, nem tudtam segíteni, de ránéztem a székre, ahol küzdöttem, és láttam egy fényes csillogást a szék ülésén. Gondolkoztam rajta egy ideig, és megnéztem. Az ülésen, teljesen a közepén, találtam egy félkarátos gyémánt fülbevalót. Egy barátom felbecsülte, és azt mondta, hogy több, mint 50 éves volt. Piercing volt a fülemben, és kb. hat hónapig hordtam a fülbevalót. Minden éjjel kivettem, és letettem a fürdõszobában, utána egy reggel eltûnt. Egy idõs Hawaii-i ember mondta, hogy egy nõi szellem volt, megpróbált elcsábítani. Ha õ volt, nem tudom, hogyan döntöttem volna."

Submitted from: Daniel Moe, Hawaii

Egy kis borzongás...

"Amikor megérkeztem ebbe a házba, éreztem valamit, ismered az érzést, mintha figyelnének. Napos napunk volt, én és a szüleim a házban voltunk, amit újonnan vettek. Régi ház volt (1929-es), és tudtam, mielõtt beléptem a házba, hogy valami vagy talán valaki volt itt. A felsõ emeletek közül kettõt bedeszkáztak, mert az emberek, akik ott éltek, túl idõsek voltak, hogy felmenjenek. Apám rámnézett, és azt mondta: "Stéfanie, add a kezed, eltüntetjük azokat a deszkákat az második és harmadik emeletrõl. "Ez az", válaszoltam, de belül azt gondoltam: "a francba"

Hónapok múltak el, de az érzés, hogy figyelnek, megmaradt. Egy kicsit féltem. Az elsõ alkalom, amikor megmutatta magát, azt a nagynénémnek és nekem tette. Akkor történt, amikor egyedül voltam otthon, a konyhában, felhívtam Nancy nénémet, és megkérdeztem, nem tudna-e átjönni, mert nem szerettem egyedül lenni. Nancy néni mondta, hogy átjön, és nemsokára ott lesz. Letettem a telefont, és vártam. 10 perccel azután érkezett meg hogy felhívtam. Leültünk, és elkezdtünk beszélgetni. A Tv be volt kapcsolva, de nagyon le volt halkítva (hockey-meccs). Késõbb a második emeleten hirtelen egy babasírást hallottunk, tudtuk, hogy mi vagyunk az egyetlenek a házban, egymásra néztünk, és megkérdeztük egymástól: "Te is hallottad?"

Másodszor ismét egyedül voltam otthon, a szobámban, este tíz is elmúlt. Feküdtem az ágyamban, kezeimmel a takaró alattam, és mélyen aludtam. Meglepetten felébredtem a hideg hõmérséklet miatt a szobámban, utána kezeket éreztem magamon. Õrület, valami megérintett, hideg volt, puha.

Harmadszor is egyedül voltam otthon, a Farkas címû filmet néztem, és egy tál levest ettem. Mikor végeztem, a tálat letettem a konyhában a mosogatóba. De a tál egy másik mosogatóba került át. Megpróbáltam mindkettõt elmosni, és nem vettem észre, hogy van valami mögöttem. Mikor kirázott a hideg ott, ahol álltam, hirtelen megfordultam és megláttam egy árnyék tekintetét, talán egy emberi alak, eltûnt, ahogy megfordultam.

Richard-nak neveztem el, most a barátom, néha beszélek vele, elmondom neki a titkaim. Talán azt mondod, hogy nem igaz a történet, de tudom mit láttam, és mit éreztem

HISZED, VAGY NEM?"

If you want to e-mail me about any similar experiences please do Stéfanie Hébert

Egy kis borzongás...

"Egy barátommal külön lakásokban éltünk München egy régebbi részén, Németországban 1975 nyarán. A város ezen részén az épületekbõl sok 200 éves lehetett, vagy idõsebb. A korának ellenére a külsejét korszerûsítették, úgy mint a vízvezetékeket és a villamosságot. A barátom lakása fél órányi buszozással volt onnan, ahol én éltem.

Egy este 9 körül kaptam egy telefonhívást (másik elérhetõ korszerûsítés) a barátomtól, aki megkért, hogy siessek át hozzá, és vigyek át bármit, ami kell nekem, hogy ott töltsem az estét. Megkérdeztem, mirõl beszél, de õ csak annyit mondott, hogy siessek, és majd megmagyarázza, ha ott leszek.

Miután megérkeztem, a barátom, Greg, a lakás nappalijába vezetett, és összefoglalta a tapasztalatát, amit megélt. Az ezt megelõzõ két vagy három hónap Greg furcsa zajokra ébredt a lakásában. Úgy tûnt, ezek a zajok a padlásról származtak, ami felettünk volt, amikor a nappaliban ültünk. Ezek a hangok nem kaparások voltak, sem suhogó hangok, sem patkány, macska, madár, inkább lépések...hangos, tiszta, ijesztõ. Azon a reggelen Greg eldöntötte, hogy kideríti, ki vagy mi volt a padláson. Felment a padlásra, és megbizonyosodott arról, hogy a fény le volt kapcsolva, utána bezárta, és magával vitte az egyetlen kulcsot. Rögtön azután, hogy hazatért a munkából este, felment a padlásra, és a lámpa fel volt kapcsolva.

Greg hozott egy létrát a nappaliba és felmászott egy kis csapóajtóig a nappali mennyezetén. Kinyitotta az ajtót és lemászott. Aztán megkért, hogy másszak fel a létrán, nézzek be a csapóajtón és írjam le, mit láttam. Tehát megtettem.

A különösen berendezett padlásszobában nem volt semmiféle nyílás, a csapóajtón kívül, amin benéztem. Greg lakása a másodikon volt a 18. századi épület legfölsõ emelete volt. Nem volt más lakó az épületben. Az elsõ emelet üres volt. Két vagy három régi fatörzs volt ott, egy sötét szoba porral tele és egy villanykörte, amit egy zsinórral lehetett be-ki kapcsolni. Más figyelemre méltó dolgot nem is láttam ott. Észrevettem, hogy a por a csapóajtó körül érintetlen volt. Greg mondta, hogy kapcsoljam ki a lámpát, és jöjjek le a létráról. Utána bezárta a csapóajtót, és eltette a létrát. Megkért, ha érdekel, aludjak közvetlen a csapóajtó alatt. Rábólintottam. Lefekvés elõtt Greg elmagyarázta, hogy az éjszaka alatt bekapcsolhat a lámpa, és talán lépéseket is hallanánk, amik az elmúlt két és három hónap alatt történtek. Három vagy négy hónapja élt ott.

Lekapcsoltuk a fényeket éjfél körül. Nyugtalanul aludtam másfél óráig, amikor azt éreztem, hogy valaki megérintette a vállam. Greg mellettem állt a sötétben, és megkért hogy maradjak csendben egy percig. Nemsokára lépéseket hallottunk a padláson, és észrevettem, hogy a lámpa fel volt kapcsolva. Nem volt más lehetõség, Greg visszatette a látrát, kinyitotta az ajtót, és lámpafénynél aludtunk a csapóajtó alatt. És mi van a lépésekkel? Ébren maradtunk egész este, akkor már nem jártak buszok. Minden lámpát felkapcsoltunk, mert nagyon meg voltunk ijedve. Pár perccel késõbb a lépések úgy tûnt, hogy megszûnnek, de a lámpa bekapcsolva maradt.

Greg átköltözött az én lakásomba egy-két napra, amíg nem talál új helyet, ahol lakhatna. Nem hallottunk többet a München-i lakásról, de ezt néha még mindig megvitatjuk. Majdnem biztosan érezzük, hogy ez egy paranormális tapasztalat volt. Egyikünk sem tudja megmagyarázni a jelenséget, és egyikünk sem tudja elfelejteni a horrorisztikus érzést"

Submitted from R Pyper, Utah, USA

Egy kis nosztalgia

Az előzőekhez: eszembe jutott 2003-ban melyik kis csacska dalt hallgattam nagyon nagyon sokat:)
Mert mi sem tudtuk mit hoz a december, Annácskát vagy Marcikát:)

 

Liza

Liza

 Testvéremnek, aki akkor is elvisel amikor gonosz vagyok... 

Ez a történet a Testvéremről szól róla, aki kétszer jött el hozzám és kétszer hagyott el..

Betty vagyok… öreg és magányos…pedig kétszer kaptam lehetőséget, mégsem éltem vele…

Azt mondják, az bármerre sodorja az élet az ember lányát egy biztos pont, mindig akad a család, ami gyermekkorban a biztonságot felnőttkorban a menekülés lehetőségét kellene nyújtania. Ez az én családomról nem volt elmondható. Egyszerű középosztálybeli családnak indultunk, apám kétkezi munkás volt a közeli acélgyárban anyám bejárónőként dolgozott a gyár egyik igazgatójánál.

Kicsi de takaros házikóban éldegéltünk mi hárman, nem is hasonlított ahhoz, ahová anyám dolgozni járt. Sokszor vitt magával főleg akkoriban, amikor apám egyre többet nézett a pohár fenekére. Ilyenkor mindig irigykedve néztem az iparmágnás lányainak tündérmesébe illő szobáit

 – Csak nézni lehet Betty semmihez, ne nyúlj, azonnal észreveszik! -anyám féltette az állását eleget tettem a kérésének.

Valójában nem is a szebbnél szebb játékokat meg a baldehines ágyat irigyeltem, hanem azt hogy ketten vannak. Testvérek.

Istenem mennyire szerettem volna egy kistestvért, már elég nagy voltam, tudtam esélyem, sincs rá, hogy legyen.

Egyre jobban elszegényedtünk apám a kezdeti egy-két korsó sört hamarosan napi egy két hordóra cserélte anyám már három helyre járt, így tudtuk fizetni  a költségeinket. Mindemellett el kellet viselnie apám alkoholmámoros dühkitöréseit.

Liza egy vasárnap délután jött el hozzám, a házunk hátsó kertjében játszottam a kert vége egy erdővel volt határos. A fák közül jött még ma is emlékszem a fodros kék ruhára olyan volt amilyet a gazdag gyerekek hordanak. Nem értettem egy ilyen úrilány mit keres egyedül a plori környéken főleg az erdőben –biztos eltévedt-gondoltam –majd szólok anyunak és hazavisszük.

De a kislány nem volt megijedve, nem úgy nézett ki, mint aki eltévedt egyenesen felém jött hosszú sötét haja két copfba volt fogva és befonva akárcsak az enyém.

Vidáman szökdécselt:

-Szia játszunk együtt?- mire észbe kaptam le is huppant mellém a pokrócra-, De szép babáid vannak! Hogy hívják őket?

A döbbenettől meg sem bírtam szólalni majd nagy nehezen kinyögtem a babák nevét:

- Ő Lucy ő meg Magen. Hogy kerültél az erdőbe, eltévedtél?

-Nem, én ott élek, amúgy  te hívtál. Na akkor játszunk?

Azt hittem nem jól hallok én nem hívtam senkit, tudtommal az erdőben a mókusokon meg a nyulakon kívül senki nem lakik. Apámmal gyakran jártunk oda kirándulni, amikor még nem ivott.

-Engem Betty-nek hívnak neked, van neved?- kezdtem rájönni, hogy a kislány, akit én elveszett gyereknek hittem a képzeletem szüleménye amolyan elképzelt barátnő.

-Igen, Liza- nak hívnak, nem olyan szép a nevem, mint a babáidnak.

Egész délután együtt játszottunk. Amikor anya kihozta az uzsonnát csak nekem észrevettem hogy Lisa  is szívesen enne

- Anya légy szíves csinálj még egy szendvicset!

- Na mióta van ilyen jó étvágya az én kis hercegnőmnek?

- Nem nekem kell, a barátnőmnek ő is éhes!

Édesanyám nem szólt semmit csak mosolygott majd nem sokkal később hozott még egy szendvicset, de addigra Lisa már messze volt..

Így ment ez napról napra a családban semmi nem változott apám ugyanúgy ivott egyre többet egyre intenzívebben. Anyám tűrt csendben könnyek nélkül sírt.

Majd egy szép napon megtörtént a csoda valami megváltozott na nem apám hanem édesanyám egyre bővebb ruhákat kezdett hordani az arcán valami angyali nyugalom és békesség jelent meg, pedig valami okból egyre sűrűbbek lettek a kis házikóban a veszekedések a részeg őrjöngések. Nem hallottam mi volt a vita témája ilyenkor én elbújtam volt egy titkos búvóhelyem a szobámban Lisával sokat kuporogtunk ott Lucy és Magen társaságában. Mindig megcsodáltam a kis barátnőm szebbnél szebb ruháit és szép fonatait mindig olyan volt mintha az én anyukám csinálta volna.

Majd egy délután eljött a búcsúnk:

- Betty  most elmegyek, de ne félj hamarosan újra láthatsz! Egyet ne felejts soha nem hagylak magadra! Jaj és még egy Magan az én babám! – Mielőtt bármit is mondhattam volna beszaladt a fák közé.

Másnap megszületett a húgom dédnagyanyám után Elizabethnek keresztelték de mi csak Liz-ának hívtuk nem Lizi nem Liz hanem Liza…

Még mosolyogtunk is anyámmal biztos az én képzeletbeli barátnőm jött el nem is tudta mennyire igaza volt és mégis milyen távol volt az igazságtól…

Teltek az évek cseperedtünk mind a ketten nagyon jó testvérek voltunk évekkel voltam idősebb mégsem volt jelen köztünk a testvéri féltékenység. Együtt örültünk ha édesanyánk a gazdag munkáltatóitól kapott néha egy egy olyan díszes ruhadarabot amiről én csak álmodhattam.

Egy vasárnap épp templomba készültünk anyám öltöztette a testvéremet én már „nagylány”voltam megoldottam egyedül. A nappaliban a kanapén apám szokásos részeg horkolásával pihente ki az éjszaka fáradalmait, már fel sem tűnt az embereknek a mi kis lányos hármas fogatunk vagy ha igen udvariasságból nem kérdeztek apánkról.

Akkor láttam meg Lizát a kék fodros ruhájában haja két copfba fésülve szépen befonva kék szalaggal díszítve kezében az én már kissé megkopott Magen babám.

Ismerős volt pedig még nem láthattam ebben a ruhácskában, anyám nemrég kapta még át kellet alakítania az én kis madárcsontú testvérkémre, mégis mintha…

- Baj van Betty? Úgy állsz ott mint aki szellemet látott!

Nem akartam megijeszteni őket ezért elhessegettem az érzést és elmosolyodtam:

-  Nincs semmi csak elcsodálkoztam milyen szép is Liza mint egy igazi úri kisasszony!

Az évek úgy repültek mint egy pillanat elvégeztem az elemit majd a középiskolát sikeres okos és népszerű voltam, velem ellentétben Liza középszerű nem teljesített kimagaslóan de szinten alul sem. Nem lógott a lánybandákkal nem érdekelte a pom-pom lányság, egyetlen szenvedélye a természet az erdő volt. Ismert minden bokrot fát fűcsomót a házunk mögötti kis erdőben. Sokszor éreztem bűntudatot biztos miattam lett ilyen..mivel apám minden pofonját minden sértő szavát ő kapta, jómagam gyáván a háta mögé bújva hagytam.

Ő mindig megnyugtatott:

- Ne félj Betty, nem bánthat a szavaival majd én vigyázok rád! Te érzékenyebb vagy én elbírom..

Hagytam és nem féltem..

Hiába voltam jó tanuló nem sok esélyt láttam egy egyetemre. Apám véleménye szerint az asszonyok csak takarításra jók, kizárt dolognak tartott egyetlen pennyt is a lányai taníttatására költeni. Anyám meg örült ha a mindennapi betevőt megteremtette nekünk, nem várhattam segítséget.

Egy este Apánk nem jött haza nem furcsállottuk nemegyszer napokig nem láttuk a gyárból egyenesen az ivóba ment majd ki tudja hol töltötte az éjszakát, legtöbbször a gyár mellet a bozótban ájulásig lerészegedve.

Reggel az acélgyár egy képviselője ébresztett minket üzemi baleset történt egy halálos áldozattal. A szerencsétlenül járt munkás az apánk.

Technológiai hibáról rebesgettek az emberek meg arról szörnyű volt a dolog és nagy szerencse a szerencsétlenségben az egy áldozat, sajnálták az özvegyet meg a két árván maradt lányt.

Pedig apánk egyetlen jócselekedete morbid, de a halála…Anyánk életjáradékot kapott a gyár vezetőségétől meg egy jókora kártérítést ezzel ismerték el ők hibáztak.

Még az egyikünk taníttatását is állták, egyértelmű mehettem egyetemre.

Liza maradt én elmentem. Egyetemi éveim alatt igyekeztem sokszor hazalátogatni furdalt a lelkiismeret még egyikünk élte a nagyvilági életet a másikunk gondozza már öregedő édesanyánkat.

Liza boldognak látszott nem vágyott amire jómagam őt egy dolog boldogította az erdő, minden nap mint egy szertartásként kóborolt órákat, majd boldogan mosolyogva tért vissza.

- Mint régen Betty! Ahogy még az alkohol rabsága előtt apánkkal tetted.

Nem emlékeztem rá valaha beszéltem e  ezekről az időkről de biztos, honnan tudhatna máshonnan erről a testvérem? Mikor ő megérkezett akkor már a börtönben élt..

Lizával a hátsó tornácon álltunk és néztük az erdőt már a diplomámmal a zsebemben büszkén érkeztem haza.

- Büszke vagyok rád Nővérem! Ugye már sínen van az életed?

Bárcsak lehetne előre tudni szavaink következményeit…

- Igen Liza teljes mértékben! Igaz minden nap gondolok rá mennyire jó lenne ha….

Liza a kezét a számra tette ezzel belém fojtva a szót.

- Akkor jó munkát végeztem! – Hosszasan beszélgettünk anekdotáztunk felelevenítettünk minden szépet gyermekkorunkból így utólag csakis a jó emlékekről beszéltünk egyetlen szó sem esett a pofonokról a veszekedésekről.

Még mindig egy szobában aludtunk ki-ki a maga kis sarkában elalvás előtt Liza átszökellt az ágyamhoz jóéjtpuszit adni. Majd belesúgta a fülembe:

- Ne feledd Betty Magan az én babám!

Másnap későn keltem Liza ágya üresen tátongott rá jellemzően hibátlanul bevetve sehol egy gyűrődés vagy ránc.

Anyám nem furcsállotta a dolgot:

- Minden reggel így történik, elmegy beszélget a fáival majd visszajön. – bennem mégis furcsa érzések kavarogtak.

-  Anya! Éjjel furcsát álmodtam Liza jött el álmomban még jóval a születése előtt a kertben játszottam. Emlékszel? Az a kék fodros ruhát viselte amit mindig vasárnap adtál rá amikor templomba mentünk.

- Igen emlékszem, akkoriban volt egy képzeletbeli barátod még viccelődtünk is, a te Liza barátnőd testet öltött a húgodban.

- Arra emlékszel Liza első mondatára?

Anyám arcán mosoly futott át:

- Lehet azt elfelejteni? Más gyerek első szavai anya meg apa az övé: Magan az én babám.

- Az én Liza barátnőmnek is az volt a kedvence..és arra emlékszel mikor is lett nekem olyan képzelt társam?

- Természetesen nem sokkal az után, ahogy apád..- itt elcsuklott a hangja nem szívesen beszélt apánkról – nem kertelek elkezdett vedelni.. Addig minta apa volt imádott minket nem tudom emlékszel e de képes volt veled órákat lapulni a fűben őzre lesve olyan boldogan szaladtál mesélted milyen álatokat láttatok hogy utánozta apa a vadgerle huhogását természetesen veled elhitette baglyot hallottatok. Legalább annyira imádtad az erdőt mint Liza. Aztán minden megváltozott nem vitt többet de te vágytál oda egyedül nem mehettél..Később jött a te Lizád apád meg tudod.. De halottról jót vagy semmit.

Tudtam ezzel anyám lezárta a beszélgetésünket. Bement a konyhába ebédet készíteni én a tornácon álltam vártam haza a testvéremet…

Fájdalmas volt a felismerés nem jön többet vissza Magan a lépcső alján ült arccal az erdő felé akkor megértettem mindent…

Két hétig tartott a kutatás az erdő és a környező hegyek nagy részét átkutatták a közeli bányatavat is átvizsgálták a búvárok, nem találták…A hatóságok kiállították a halotti anyakönyvi kivonatot.

A városi temetőben üres koporsó került a sírba az apánké mellé. Sokan eljöttek mindenki szerette a kedves Elizabetht-et. A temetkezési vállalkozó honnan is tudhatta volna sosem szólítottuk így.

A sírkövén is Liza szerepelt… Nem sírtam a temetésén…Nem Őt temettük csak egy üres fadobozt. A kezemben szorongattam valamit egy elfoszlott régi fakó rongybabát.

A hivatalos szertartás végeztével évtizedek óta először kimentem az erdőbe a bokrok és a szellő simogatta a bőrömet nem fenyegetve szeretetteljesen. A két babát leültettem egy sziklára ott ahol a legsűrűbben nőttek a fák.

- Köszönök mindent! Aki lettem azt csakis neked köszönhettem! Szeretlek Liza sosem felejtelek! Hoztam neked valamit… Magan a Te babád!

Most öreg vagyok úgy érzem eljött az idő amikor elhagyom ezt a földet a vallomásom elején azt írtam magányos.. Sosem voltam. Az erdő jóságos szelleme mindig velem van testet öltött

mert szeretett..Ahogy befejezem az írást elindulok utoljára még érezni akarom az érintését a bátorító simogatását…

Anne Wood

Budapest- Miskolc 2008-2011

Örvény

Örvény

Ajánlás: Neked akinek csak a saját Istenei parancsolnak, aki szerettél egy boszorkányt….

Örvény… a halászok ellensége, a folyókban fürdőzők rémálma. Egy forgó erő, ami a mélybe ránt, de van olyan örvény is, ami az emberi szívekben tombol, nem mi irányítjuk, hanem egy felsőbb hatalom. Igen a szív örvényei, amivel Isteneink nevezzük őket, akárhogy szívesen játszadoznak… Ez a történet két ősi Istenség játéka, nagyon kegyetlen játéka.

A lány Avalonban született, azon a helyen, ahol a nők évezredek óta őrzik a titkot, amiért Arthur király is életét áldozta. Nevét nem árulhatom el én ki e krónikát, lejegyzem.

Avalon: az Istennő szentéje mindent megad papnőinek kik híven, szolgálják őt, teljesítik ősi esküjüket. Ritkaság a szigeten egy gyermek születése tudták okkal született.

A fiú egy hűvös novemberi hajnalon egy nomád törzs sátrában szívta tüdejébe első éltető levegőjét. Egy sámán legkisebb fiaként. Születése pillanatában ősi hagyomány szerint kecskét áldozott apja majd a leölt állat beleiből igyekezett megtudni a jövevény sorsát. Majd istenei áldását és útmutatását kérte gyermekére.

Két különböző sors és mégis egy. Szereplők egy játékban, aminek hatalmas a tétje.

Mindkét gyermek a saját hagyományainak megfelelően nevelkedett, a sámán fia kiemelt figyelmet kapott a törzsben. Hamar kiderült különleges képességekkel van megáldva, ritka dolog apa lett a mester fiú a tanítvány.

-Fiam, amikor a megfelelő füveket a tűzre dobod vedd kezedbe a dobot a lelked a dobon, utazik, elvisz oda, ahová csak szeretnéd, megmutatja neked, amit csak szeretnél….-méltóságteljesen és tisztelettel nyújtotta át fiának a díszes Sámándobot-, Indulj fiam, figyelj és tanulj nagyon fontos az első utad…Megmutathatja létezésed célját..ha késznek látnak az istenek rá.

A Fiú nagy gonddal kiválasztotta a megfelelő gyógyfüveket közvetlen a tűzre vetés után erős illatú kékes füst szállt fel a sátor tetején, lévő nyíláson.

A törzs tudta az ifjú sámán utazni készül….

A dob úgy simult a kezébe mintha mindig is ott lett volna nem tanulta a ritmust ösztönből jött… ahogy a tánc is…egyre gyorsabb egyre erőteljesebb…forgás ritmus ,forgás ritmus…majd egyszer megszűnt a ritmus teste nem volt többé utazott… Céltalanul csak bele a semmibe.

A rét, ahová érkezett nem volt ismerős sem, a növények sem az éghajlat, ahonnan indult ott a Tundrára jellemző hideg zúzmarás táj volt. Itt minden nagyon zöld a levegő szinte nehéz ólomként nyomja a tüdejét. Mások voltak az illatok a madarak máshogy énekeltek, minden olyan idegen volt de mégis ismerős…Majd meghallotta az énekszót egész halkan  szinte nem is, hallotta, inkább érezte elindult a dal forrása felé.

Furcsa kőből készült építményhez érkezett nem látott még ilyet függőleges kőoszlopon egy vízszintes szabályos kört alkotva, középen egy szintén kőből készült állvánnyal.

-Vajon milyen erős lehetett az a férfi, aki építette az építményt?- bár ő is jó erőben volt de fizikai ereje meg sem közelíthette azét, aki ily robosztus köveket egymásra tud halmozni.

Óvatosan közelített nem tudta vajon lelke ismét testet öltött nem volt még tisztában a spirituális utazás mivoltával.

 A középső építményt asszonyok állták körül. Kezüket az ég felé tartva énekelték, dúdolták a dalt.

A fiúra szinte hipnotikusan hatott a látvány. Az asszonyok karcsúak voltak hosszú hajuk kibontva omlott a vállukra fejükön virágokból font koszorú. Egy cseppet sem hasonlítottak törzsének nőtagjaira. Volt köztük idős mondhatni aggastyán korú de zsenge fiatal lány is.

A nők befejezték a dalt, leengedték a kezüket, hallgattak, figyelmük a kőoltára szegeződött, ami mellett egy gyönyörű méz szőke hajú leány állt. Mind közül ő volt a legszebb szépsége egyből rabul ejtette a férfi szívét.

A lány felemelte a kezét, érthetetlen szavakat skandált majd hírtelen lecsapott az oltáron felhalmozott ágak felé.

A semmiből hirtelen tűz kerekedett a száraz ágak ropogása hallatszott csak még a természet is elcsendesült, majd újra felemelte a kezét. Az addig tiszta kék ég elsötétült majd kövér cseppekben esni kezdett az eső. Addig esett még el nem oltotta a tüzet.

A lány felemelte a fejét majd mosolygott, a világ legszebb mosolyával.

A fiú érezte elveszett…Megfeledkezve magáról kilépett a kőoszlop mögül, ahol elrejtőzött még figyelte a szertartást. A lány ránézett egyenesen a szemébe.

-Látsz engem?- hangtalanul mondta a szavakat, de tudta, akinek szánta hallja. A tünemény alig észrevehetően bólintott.

-Menned kell! Nem tudhatják, meg hogy itt voltál! Én végig tudtam neked varázsoltam!- nem mozdult a szája de mégis értette minden szavát

-Visszajövök, megkereslek!- Ő már hátat fordított neki indulni készült az asszonyokkal.

-Tudom várlak! A szél a vízesésnél megsúgta érkezésed! Most viszont menj! Már várnak rád!

Ahogy az utolsó szavak elhangzottak már újra a testében volt. A sámán sátor döngölt padlóján feküdt. Merevnek nehéznek érezte tagjait. Apja aggódó arccal hajolt fölébe.

-Azt hittem nem térsz vissza Fiam! Féltem a lelkednek jobban tetszik majd ott, ahol vagy és nem akar majd visszatérni!

-Visszatértem Apám! Az Istenek megmutatták a küldetésemet!

Majd mesélni kezdet elmondott mindent, amit látott de a lányról és a köztük elhangzott beszélgetésről hallgatott.

-Össze kell, hívnom a Véneket meg kell vitatnunk az utadat! Várj türelemmel Fiam!

Majdnem pirkadt, már amikor visszatért.

-Gyere fiam, kell mondanom valamit neked.- majd elővett egy bőrzsákot és tartalmát a szarvas prémre öntötte, amin az Ifjú ült.

-Születésedkor az ősi hagyomány szerint áldozatot mutattunk be Isteneinknek. Miközben Anyád vajúdott egy új csillag ragyogott fel az égen. Az áldozati kecske beleiből kiolvastuk a jövődet,- Rámutatott a prémen széthullott aszott darabokra, amit a Fiú faágaknak vélt – Mint látod a kecskebél nem rothadt el ezzel is, jelezte a Földanya, tervei vannak veled.

-Nem értelek Apám! Tudjuk az Istenek szándékát! Nem az elsőszülött fiad lesz az utódod, hanem Én!

-Nem Fiam nem csak ez volt a szándék! Indulnod kell! Meg kell keresned azokat az asszonyokat, el kell hoznod a tudásukat!

A fiú titkon örült remélni sem merte pont az Apja kéri erre,

-De Apám nem tudom, merre induljak.

-Bízz az istenekben Fiam, már jártál ott a lelked, tudja az utat! Odatalálsz! Vidd magaddal a dobod, ha elbizonytalanodsz, térj meg isteneidhez Ők erőt, adnak!

Másnap útnak indult sokszor kelt fel és nyugodott le a nap útja során. Az évszakokat nem tudta követni minél messzebbre jutott annál ismeretlenebbnek tűntek a tájak az évszakok.

Volt hogy a tundrai tél hidegét érezte de, volt h hűsölést kellet keresnie patakokban, tavakban.

Rendíthetetlenül haladt célja felé. Látni akarta a Lányt megérinteni, hallani akarta a hangját.

Mindeközben Avalon rejtekében egy fiatal papnő egy vízeséssel díszített tó partján ült a víztükörben egy ifjú képét nézte, mígnem egy szitakötő meg nem fodrozta a víztükröt. Felpattant szégyenkezve körülnézett anyja közeledett felé majdnem lelepleződött.

Zavarát leplezve eléfutott.

-Mi baj drága Gyermekem? Az avatásod óta olyan furcsa vagy… réveteg lettél, sokat álmodozol! Órákat töltesz a vízparton. Ne feledd, vannak kötelezettségeid!

-Igen Anyám tudom… Indulok! –elindult majd megtorpant- Anyám ugye én itt születtem?

-Igen.

A lány mindig furcsállta amúgy mindig készséges anyja a születése körülményeiről nem szívesen beszélt.

-Mért csak Én? Mért nem születnek itt gyermekek?

 – Tudod mi, akik itt élünk a Szigeten az életünket az Istennőnek adjuk. Lemondunk az anyaság öröméről, a férfi szerelméről. Életünk végéig szolgáljuk Őt, őrizzük a Titkot. Az Istennő választja Avalon papnőit álmukban, meglátogatja őket, elmondja nekik a küldetésüket.

-Te is álmot láttál? – valahogy más volt ez a beszélgetés, mint máskor a Lány érezte, most többet megtudhat származásáról.

-Igen Lányom, mint mindenki, de én különlegeset. Kegyes volt hozzám az Istennő megnevezett egy férfit, akit szeretnem kellet, mielőtt idejöttem. Ebből a szerelemből fogantál Te. A papnők tudták érkezésedet a fogantatásod éjjelén új csillag ragyogott fel az égbolton. Ezzel is jelezve születésed elrendeltetett volt.

-Szoktam álmodni Anyám… Álmomban elhagyom Avalont…-mielőtt folytathatta volna a papnő dühösen, félbeszakította

-Buta Lány! Tudod, nem teheted neked feladatod, van! Nagyon áldott vagy az Ő áldása kísér életed első pillanatától!

-Ne légy dühös Anyám… Az Istennő súgta, elhagyom az otthonom, mert teljesítenem kell a küldetésemet!

-Na menj, segíts a szertartásnál! Megyek, megvitatom a Főpapnővel, amit mondtál.

Többet nem beszéltek az álmokról a Lány továbbra is sokat járt a vízpartra nézegette a férfi tükörképét. Ugyanaz a Fiú, akit az avatási szertartáson látott.

Akármikor megemlítette látomását a papnők csak a fejüket, csóválták.

-Nem volt ott senki hidd el! Nekünk is látnunk kellet, volna!

Természetesen a párbeszédükről hallgatott neki tilos bárkivel is szóba állnia főleg egy férfival.

Egyre jobban érezte itt az idő, amikor el kell hagynia a helyet, ahol születése óta élt.

Minél többet tudott küldetéséről annál jobban félt.

Az első perctől tudta a küldetés élete legnehezebb dolga lesz.

Megérkezett…harcos törzs hajójával ért partot furcsa állatszarvval díszített kalucsnit viseltek fényes volt és merev, nem látott még ilyet. Mind erős megtermett harcos volt vastag állatbőrből készült ruhákat viseltek. Valami csatából érkezhettek gyengék voltak tele súlyos sebekkel. Az ifjú sámán gyógyfüvekkel istenei segítségével gyógyította őket. Nekik más Isteneik voltak folyamatosan valami Thor-hoz fohászkodtak. A fiú nem értette furcsa pattogós beszédüket. De a porba lerajzolta a kőkolosszust amit látott utazása során. Hevesen bólogattak a csónakjaikra, mutogattak és a messzeségbe, a ködbe vesző végtelen vízre.

Amikor kitették a parton azonnal tudta megérkezett. A harcosok majd összetörték minden csontját, úgy megszorongatták. Hiába hívta, tartsanak vele, nem tették. A zord harcosok szinte rettegtek búcsúzóul egy nehéz fegyvert adtak neki, majd visszaültek csónakjaikba, hátra sem néztek csak a fejüket, csóválták.

A fiú sokáig nézte a ködbevesző alakokat majd elindult tudta az irányt a harcosok, megmutatták  igaz feleslegesen tudta, merre kell mennie.

Elindult beteljesíteni végzetét…..

A Lány remegő lábakkal lépdelt a Főpapnő szentélye felé nem tudta mért kell megjelennie Avalon legbefolyásosabb asszonya előtt.

-Jöjj gyermekem, ne félj! Hidd el én is az Istennő gyermeke, vagyok akár csak Te. Gyere mondandóm, van neked!

A szentély közepén egy gyönyörű sziklakert pompázott. Egy árnyas padra telepedtek le közvetlen az istennő szobra mellet.

-Drága Papnő hallom lelkedbe költözött a kétely…Igaz még nem készültél fel, mégis beavatlak Avalon mítoszába. Hallgass végig és megérted mért nem Ő kéri, hogy elhagyj minket…- Tisztelettel nézett az Istenséget ábrázoló alkotásra.

-Még az idők kezdetén, amikor nem volt ember a földön az Istenek pusztán szórakozásból, a föld porából létrehoztak egy férfit minden Istenség hozzátett valamit, ami rá volt jellemző.

Így lett egyszerre harcos nagyszerű vadász mégis érezni képes kegyetlen uralkodásra törő félisten. Mégsem volt boldog hiányzott neki a társ. Teremtői gőgösségükben nem hitték, még egyszer meg tudnák alkotni a tökéletest, ezért egyik hírnöküket küldték neki társnak.

Lilith egy angyal volt, egy szépséges tünemény, akinek a férfi nem tudott ellenállni elégedettsége határtalan magasságokban szárnyalt. Egészen addig még egyik alkotójától kapott gőgje és zsarnoksága felül nem kerekedett érzelmein. Irányítani akarta Lilithet saját képére formálni, uralkodni a fölött, aki odaadással szerette. Szerette ő is, mégsem volt boldog…

Egy napon Isteneihez fordult kérte őket adjanak neki olyan társat, aki minden igényének megfelel.

Az egyik istenség haragjában száműzte Lilithet büntetésből emberként, kellet élnie, elvesztette halandóságát a varázslat képességét.

Lilith emelt fővel viselte a rá zúduló mérhetetlen gyűlöletet emberi léte első pillanatától, fizikai fájdalmaktól görnyedt . Az emberré válás megviselte a törékeny testet. Mégsem hátrált nem könyörgött kegyelemért.

Az utolsó éjszakáját már emberként töltötte azzal a férfival, aki miatt szenvednie kellet.

Mégis szerette utolsó ölelésével a boldogságtól is búcsúzott akkor még nem tudta: szíve alatt hordja a férfi gyermekét.

Az egyik istennő, aki kegyelmébe fogadta a bukott angyalt, visszaadta neki régi lénye egy részét, hallhatatlanságát nem adhatta vissza de, nagyon hosszú élettel megajándékozhatta.

Az Istennő megtanította Lilithet a szerelem művészetére cserében az asszony szentélyt emelt támogatójának. Imádta Istennőjét, ezzel megalapította közösségünket.

Megszülte gyermekét nemzedékeken át boldoggá tette a férfiakat, de szeretni sosem szeretett többé. Nagyon hosszú de boldogtalan élete volt.

Mi mindannyian az Ő leszármazottjai vagyunk.

Az Istennő irgalma végtelen mindenkit nem tud megmenteni az ősi büntetéstől. Megteremtette nekünk Avalont a kiválasztottaknak, nem kell beteljesíteni a végzetüket.

Ugye érted mi Lilith lányainak a végzete?- Most az egyszer nézett a Lányra

-Igen, mi életünkben csak egy férfit szerethetünk, és egy gyermeket szülhetünk. Mi ebben a rossz? Ha boldogok vagyunk azzal a férfival?

-Látom nem érted…A férfiakban megmaradt az ősi ösztön az irányítás és az uralkodás vágya.

Bennünk meg az ellenállásé….Előbb utóbb minden hozzánk hasonló asszony megéli a veszteség fájdalmát, ha akarja, ha nem….

Mi azon szerencsések közé tartozunk, akik abban a kegyelemben részesültek, a szigetünk rejtekében boldog életet élhetünk minden fájdalomtól mentesen…

-Ez igaz, Te sosem vágytál az anyaságra? Sosem akartad tudni milyen egy férfit szeretni?

Mit ér a biztonság és a védelem, ha nem élhetjük meg a csodát, amit a természet csakis nekünk adott?

-Itt mindenki mindenkinek az anyja és lánya, a szeretet olyan formáját élhetjük, meg amit csak kevesen…Remélem már érted Papnő, mért nem hiszem, hogy Avalon elhagyása lenne a küldetésed.

-Az ideérkezésem sem volt szokványos a távozásom nem végleges…Tudom, érzem hamarosan itt az idő, amikor indulnom kell, El kell engedned, be kell teljesítenem az Istennő akaratát.

-Jól van Lányom, szólj, ha indulnod kell…

Azonnal felismerte a helyet, az illatokat a természet neszét. Letáborozott tüzet gyújtott újra a kékes füst szállt az ég felé. Újra a végtelenbe járt válaszokért indult. Földöntúli tájra érkezett nem volt sem hideg, sem meleg sem szép se rémisztő maga volt a tökéletes semmi…

Hangok nélküli párbeszéd kezdődött a kérdések és a válaszok mindenhonnan jöttek és mégis sehonnan…

-Itt vagyok..Mi a feladatom?

Égzengésként jött a válasz:

-Halandó Ember…Nagy bátorság kell az Istenedet megszólítani…Kiérdemelted hogy kiválasztott légy….Egy ősi csorbát kell kiköszörülnöd…Szeresd a Boszorkányt amikor megkapod a jelt indulj….S többé hátra se nézz…

A menydörgés abbamaradt a parázsló tűz mellet ébredt az Ifjú.

Tudta csak várnia kell.

Álmában egy törékeny tündér áttetsző szárnyait rebegtetve a vállára szállt a fülébe suttogta Istennője üzenetét:

-Itt az idő Lilith Lánya indulnod kell…Teljesítsd küldetésed szeresd a barbár Isten fiát..ha menni akar ne engedd…hozd helyre őseid tévedését…

Pirkadatkor mint egy tolvaj surrant el búcsú nélkül, nem érezte szükségét, távozása csak átmeneti.

Sziklák ölelték óvón Avalon szigetét a szorosból visszanézett mielőtt bezárult mögötte a ködfüggöny akkor hasított szívébe a fájdalom: nem tér ide vissza többé.

Hűvös harmat lepte el az ifjút mégsem a hidegre ébredt. Nem nyitotta ki azonnal a szemét hallgatta a körülötte ébredező erdőt. Nomád életmódja megtanította megkülönböztetni a természet hangjait a lopakodó ember neszeitől.

Éberen figyelt mégsem hallotta levelek rezzenését az elsuhanó test súlya alatt nyögő avar hangját. Mégsem volt egyedül.

Nem a szent hely mellet vert tábort közel hozzá a fák oltalmában. Védelmet nyújtottak, ha nem az jön, akit várt. Lassan hangtalanul surrant szíve vadul vert minden idegszála megfeszült.

Jól érezte: egy csuklyás alak állt a kör közepén kezeit az ég felé tartva lassan forgott miközben halkan énekelt. Majd a felkelő nap felé fordulva letérdelt párszor meghajolt felállt. Hátrahajtotta a csuklyát. A Fiú ezer közül is megismerte volna az arcot, amit csak egyetlen egyszer látott sok évszakkal ezelőtt.

A lányt csalódottság járta át mikor nem találta az áldozati helyen a férfit mégsem ment tovább. Igaz a tündér nem közölte vele a találkozó helyét mégis érezte jó helyen, jár.

Akkor ébredt a nap szerette a napfelkeltét, a harmatot. Lerótta tiszteletét arcát a fűhöz, érintette a hűvös pára, simogatta. Hálát adott a reggelért de lelkében még ott bujkált a fájdalom, a szeretett otthon elvesztése.

Akkor érezte meg a Fiút szinte vibrált a teste a lelke már nem háborgott. Lassan fordult felé rettegett minden ízében reszketett.

Igen ő volt a Fiú a tó tükrében.

Hosszú ideig csak álltak meredten nézték egymást. Nekik nem kellettek szavak....

Egyszerre indultak egymás felé ajkuk csókban forrt össze….

Valahol a semmiben és a mindenségben egyszerre mosolyodott el két Isten.

Együtt indultak tudták itt nem maradhatnak, sok éjjelt dideregtek át a pislákoló tűz mellet.

Ha a Fiú nem boldogult a tűzgyújtással a Lány segített, minden nap elvégezték vallásik szertartásait, de nem egyszerre. Tanultak egymástól….

Nappalaik tanulással éjszakáik a szerelem jegyében teltek érezték, összetartoznak. Már nem számított a kitűzött cél egy volt a fontos Ők.

Egyik éjjel miután a szerelemtől kimerülve álomba zuhantak védelmet nyújtó barlangjukban mindketten álmot láttak.

Tudták eljött az idő teljesíteni kell a küldetéseiket.

A Fiú már ismerte a tudást, amit meg kellet szereznie tudta indulnia, kell mégsem ment, a szíve nem engedte. A Lány tudta vissza kellene tartania, mégsem tette beletörődött mindig is érezte, szerelme elhagyja. Szerette, jobban mindennél ezért is hagyta elmenni….

Azon a holdfényes hűvös éjszakán egyikük beteljesítette a sorsát a másikuk elbukott.

Az Ifjú megkapta Istenétől a jelet az indulásra hangtalanul, felvette ruháit, utolsó csókját szerelme arcára lehelte…

Mindeközben a Lánynál újra látogatást tett Istennője hírnöke

-Lilith Lánya teljesítsd küldetésed, ne hagyd elmenni a Barbár Isten fiát!

-Nem tehetem! Szeretem…

-Fel kell oldoznod Őseidet és minden most születő boszorkányt!

-Nem tehetem! Szeretem…

-Figyelmeztetlek Lilith Lánya: magja már megfogant benned teljesítsd feladatod, és boldog leszel! Mond el neki gyermeket, vársz, és nem megy el!

-Hogy lehetnék boldog, ha tudom, elvágyódik, mert már nem szeret…Neki ez a sorsa én meg csak teljesítem a végzetem….

-Figyelmeztetlek Lilith Lánya büntetésed: nem térhetsz vissza Avalonba soha…Jól gondold, meg mit teszel!

-Vállalom, kérlek hagyj menjen…

A Fiú visszatért hazájába elvitte a tudást, mégsem volt nyugodalma minden éjjel, ha lehunyta szemét látta a Lányt, akit orvul egyetlen szó nélkül elhagyott…Sejtelme sem volt róla ő csak bábú volt az istenek játékában…Sosem tért vissza utazásai alatt a Lányhoz képtelen lett volna látni, ha a lány mást szeret… Egy nap mégis kezébe vette dobját…

Lilith Lánya minden nap felment barlangja melletti dombtetőre gömbölyödő hasát simogatva várt egyre várt… Így telt el 9 hosszú hónap… Egyik este nem ment eljött az Ő ideje. Magányosan fájó szívvel készült világra hozni gyermekét…

A fájdalmak egyre sűrűbben jöttek erősödtek mégsem sikoltott..Átélte a bukott angyal emberré válásának fájdalmát…Nem tudta a kín okozta e a látomást mintha Őt látta volna…

Majd meghallotta a sírást…A gyermeke hangját, aki egy őszinte szerelem gyümölcse… erős kar átölelte egy ismerős hang a nevén szólította egy ismerős ajak az ajkára forrt…

Az égbolton egy új pici csillag felragyogott….

A mindenben és a semmiben két Isten értetlenül csóválta a fejét egyvalamit nem vettek számításba az emberi szív örvényeit a szerelem minden elsöprő erejét…pedig ők teremtették ezt a szívet….

Egy pogány és egy boszorkány szerelme emlékére…..

Anne Wood

Budapest 2010-07-18

Csata

Jön a december.. Mindenki várja, legalább is az emberek nagy része. Az egyik legszebb ünnepünk hava. Van aki karácsonynak hívja van aki yule-nak. nekem dupla ünnep. Imádott kisfiam december 26-án jött a világra.
Mindig szerettem ezt a meghitt családi ünnepet, de 2003-tól maga a csoda.
Igaz keserédes..3. éve már nem egy egészként ünnepeljük, csak egy csonka kis családként. Igaz a szívemben mindig ott van a hiányzó egy fő.

Tavaly februártól már nem csak érzelmileg de fizikálisan is távol került a hiányzó személy...
2000Km nagy távolság, bíztam benne,hogy az elmúlt 3 év meg a nagy távolság segít a lüktető nyílt seb begyógyulásában.

Próbáltam újra kezdeni, megtalálni valakiben azt a valamit ami az elvesztett szerelmemben láttam, ideig óráig el is tudom hitetni magammal: megtaláltam.
Egy kedves barátnőmmel megállapítottuk nálam egy pasi kihordási ideje max 7 hónap :)
Miért is? Körülbelül ennyi ideig tudom áltatni magam, mivel senkiben nincs az ami Benne...

Van a wiccanak egy ága a Lilith legenda, miszerint egy boszorkány életében csak egy férfit szeret és egy gyermeket szül.
Próbáltam szeretni, próbáltam más férfi magját elfogadni. A szerelem érzése pillanatok alatt elillant a mag nem fogant meg. Talán jobb is így...

Visszatérve a decemberre közeleg.. Egy meglepetéssel: rövid időre megszűnik a nagy távolság.
Bevallom rettegek a találkozástól, félek a seb újra felszakad.
Tudom milyen érzés amikor szívem szerint megölelném megcsókolnám, de tudom nem ölelne vissza és elfordítaná a fejét.
Az igazi csata ilyenkor hidegnek maradni.


Ha valami csoda folytán olvasnád ezt a blogot tudd: még mindig szeretlek ,soha nem adom fel a reményt h újra együtt legyen a kis család....

Elbűvölve

Elbűvölve

Minden azon az álmos kedd reggelen történt. Nora Rogers megigazította pincérnői egyenruháján a kötényt, majd az ajtóhoz sétált. Ideje kinyitni, túlélni még egy napot itt az isten háta mögött.

Már három éve dolgozott Norma kávézójában, alkalmi munkának indult, csak míg össze nem gyűlik a pénz a szabadságot jelentő buszjegyre. Mindegy lett volna hová szól, csak el Crystal Cityből.

Nora nem bízott már sorsa jobbra fordulásában, beletörődött, hogy maradnia kell, élnie a mindennapjait, hozzámenni valamelyik whiskytől bűzlő texas-ihoz. Jelentkező akadt bőven, nem volt csúnya lány, kedvessége ellensúlyozta mindazt, amivel a természetanya kevésbé áldotta meg. Kedvelt volt a kávézó férfi vendégei között. Mégsem érintette meg érzelmileg eddig egyik sem, pedig nagyon vágyott már a mindent elsöprő nagy szerelemre.

Az a nap is ugyanúgy indult, mint a többi, pite, kávé egy - egy rántotta, a szokásos reggeli nyüzsgés. Már minden törzsvendég tiszteletét tette, megvolt a napi lánykérés, amit a lány udvariasan de határozottan visszautasított, mint mindig.

 - Ejnye de válogatós egy némber vagy te Nora!- a kijelentés a lány egyik legkedvesebb vendégétől, Mrs. Cook –tól jött –Meglásd, mire elkelsz, olyan öregasszony leszel, mint én!

 - Ugyan már Mrs.Cook, ráérek még asszonysorsra jutni, mellesleg Ön szinte még tini!

Nora nagyon szerette az idős asszonyt, talán ő volt az egyetlen a városban, aki nem félt tőle.

Rebesgettek róla ezt-azt, hogy boszorkány, meg az ördög szolgája, de a lány nem hitt ezeknek a mendemondáknak. Az ő szemében csak egy magányos, szeretetre vágyó idős ember, aki valóban egy kissé különc, de legjobb tudomása szerint az nem büntetendő.

Merengéséből a nyíló ajtó nyikorgása riasztotta fel, a megdöbbenéstől szinte levegőt sem kapott: álmai férfija állt előtte. Magas, szőke, igazi macho Nora ábrándjaiban látta ezt a férfit.

 - Jó reggelt! Egy kávét kérnék, ha lehetséges- a lány keze szinte gépiesen nyúlt a kávéskanna felé, kitöltötte a kávét de, nem bírt megszólalni, pedig annyi mindent szeretett volna mondani...

A pillanat elmúlt... A férfi megfogta a csészéjét, hátat fordított és elindult a kávézó egyik asztalához.

 - Mekkora marha vagyok! –nagyon dühös volt magára, így elszúrni –Igaza lesz Mrs. Cook, tényleg vénlány maradok!

 - Láttam lányom, megakadt a szemed azon a fiatalemberen. Lehet, öreg vagyok de a szemem még jó!

Az elkövetkezendő pár hétben, Nora, amit csak lehetetett, megtudott a titokzatos idegenről, az öreg Bill Harby farmját örökölte meg, Dallas-ból utazott ide, ügyvéd vagy valami hasonló, menő autója van, nem egy szegénylegény. Nora már remélni sem merte, hogy észreveszi, pedig minden éjszaka arról álmodott, hogy a szél fújja a haját a nyitott sportautóban, és nevetve integet poros kisvárosának. Várja egy jobb, szebb élet a nagyvárosban az imádott férfi oldalán.

Dédelgetett vágyait senkinek nem mondhatta el, de valaki tudott mindent, anélkül hogy egyetlen szót is szólt volna.

Mrs. Cook mindenre ráhibázott, a legtöbb értékes információ is tőle származott. Egyre közelebb került a lányhoz, szinte már a bizalmasa lett. Együtt várták Adam-et minden reggel. Az öregasszony hamar szóba elegyedett a férfival, majd óvatosan belevonta a beszélgetésbe Norat is. A lány egyre jobban beleszeretett a szépfiúba /egymás közt csak így emlegették/, de hiába is volt minden, a férfi az érdeklődés legkisebb jelét sem mutatta.

A lány kezdte elveszíteni minden reményét:

 - Semmi értelme Mrs. Cook, hetek óta próbálom felkelteni az érdeklődését –panaszolta egy reggel Nora –Bármit teszek, neki csak egy pincérnő vagyok, aki kitölti a kávét, annyit jelentek neki, mint nekem ez a teáskanna.- olyan dühvel vágta a pultra a hőálló edényt, az majdnem eltörött.

 - Nyugalom gyermekem! Majd én segítek rajtad –az öregasszony szemében hamiskás láng gyúlt- de, csak ha te is akarod leányom. Délután ötkor várlak, ne késs, azt nem szeretem.

Választ sem várva felállt, de még az ajtóból visszaszólt:

 - Ne aggódj, találunk megoldást a problémádra.

A nap további része egy örökkévalóságnak tűnt, az óra mutatója egyre lassabban vánszorgott.

Nora nem tudta mit reméljen, de valami azt súgta, el kell mennie, mert a különc asszony tud neki segíteni, minduntalan azok a pletykák jártak a fejében, miszerint az öregasszony boszorkány. Vajon ha igaz, képes-e rá, hogy megszerezze neki az imádott férfit, a másik kérdés, ő akarja-e ilyen áron. A válasz egyértelmű volt, akarja, kerül, amibe kerül, nem tud nélküle élni.

Eljött az idő, levetette a munkaruháját, majd szorongva elindult. Lénye egy része még elkeseredett harcot vívott, próbálta meggyőzni, hogy őrültség, amire készül, bármi is legyen, az nem éri meg.

Minden félelme ellenére pontosan 17 óra 00-kor megnyomta Mrs. Cook nem épp bizalomgerjesztő házának csengőjét.

 - A pontosság erény! Legalább egyel rendelkezel. - Nora a döbbenettől még köszönni is elfelejtett. A szelíd kissé szenilis öregasszony helyett egy határozott modhatni fiatalos asszony nyitott neki ajtót. A szelíd, szinte nagymamás vonások eltűntek, helyette egy szigorú, majdhogynem kemény /kegyetlen? ez jutott eszébe/ nő fogadta.

 - Bejössz végre, vagy itt ácsorgunk, ahelyett hogy valami értelmeset is tennénk a ma este folyamán. Gyere, iszunk egy teát, majd meglátom, mire jutunk.

A ház belülről teljesen átlagos amerikai kisvárosi otthon volt, olyan, ami ezer meg egy, de a rejtett szalon, ahová vezette az idős hölgy Norat, már egyáltalán nem volt átlagos, a gyéren megvilágított szobában volt valami félelmetes, valami nem evilági.

 - Gyere gyermekem, ne félj, látom, rettegsz. Nem kell félned, nem teszek veled semmit, amit te ne akarnál.

- Mi ez az egész Mrs. Cook? Azt mondta, segít nekem, most meg halálra rémiszt.

- Jaj, lányom, mind így vagytok vele, akartok valamit, ami elérhetetlen, aztán jövök én, de az első alkalommal mind halálra rémültök. Gyere, ülj ide, mesélek neked. Idd meg a teát, segít ellazulni.

Nora szinte gépiesen leült, nem mert szétnézni a szobában, tekintetét mereven az öregasszonyra szegezte, úgy érezte, ha félrenéz, a sötét sarkok beszippantják magukkal, ragadják oda, ahová emberfia nem kívánkozik. Minden porcikájában retteget már nagyon bánta, amiért nem a józan eszére hallgatott.

Mrs. Cook kezében fogta a csészéjét, rámosolygott a lányra /egy pillanatig megint az a szelíd nagymamás vonások/ majd belekezdett mondókájába:

- Annyira szép ez a világ, amiben élünk… legalább is annak látjuk, még meg nem próbáljuk megérteni, abban a pillanatban, amikor elkezdjük keresni a rendszert, akkor jövünk rá, mennyire nagy a fejetlenség. Legalábbis addig, amíg rá nem eszmélünk, hogy mi irányítunk mindent... Igen Lányom, mi, vagyis azok, akik kézben akarják tartani a gyeplőt.

Az ember kétféleképen dönthet, vagy ő, aki rendez, vagy őt rendezik.

Nora szólni akart, de az öregasszony felemelte a kezét, ezzel is jelezve, korán sincs vége a mondókájának.

- Látom nem érted, amit mondok, de várj, mindjárt megértesz mindent. -újabb korty a teából, egy bátorító mosoly- Mi nők tartjuk kezünkben a világot, számunkra nincsenek elérhetetlen dolgok. Vagyis nem lennének, csak tudnunk kellene használni azt, amink van. Itt nem a szépségről vagy az észről beszélek, ugyan már, ez csak iskolai szöveg. A nagy amerikai álom, ugyan már, nagyon csodálkozom rajta, hogy valaki beveszi még ezt a maszlagot.

Sokkal fontosabb dolgokról szándékozom neked mesélni. Rólunk, azokról a nőkről, akik megragadták az irányítást, akik tudatosan használják azt, ami bennük lakozik. Azokról, akiktől évszázadok óta rettegnek az emberek, akiket máglyára küldtek, akiket a középkorban halálra kínoztak. Sokszor sokféleképen neveznek minket vajákosoknak, boszorkányoknak, az ördög cimboráinak, sámánoknak. Bárhogy is nevezzenek, a lényeg ugyanaz, ismernek minket és félnek tőlünk. Nem is alaptalanul.

Nora azt hitte, rosszul hall, a pletykák tehát igazak.. Ez a nő tényleg valami boszorkányféle…

Kezdeti félelme kezdett izgalommá és kíváncsisággá szelídülni, lényének racionális része még mindig sikoltozott, hogy elég, ne hallgassa ezt tovább, boszorkányok nincsenek, sem koboldok, se tündérek, -de annyira akarta Adam-et- utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodhatott, ezért szinte itta az asszony minden szavát.

- Nem bántunk mi senkit alaptalanul, a rituáléinkhoz nem kell csecsemővér, nem vagyunk gyilkosok, sem paráznák, semmit nem veszünk el, amit nem önként adnak. De ha bárki is fenyeget, akkor megvédjük magunkat, ha kell, akkor ártunk is. De hát nem így működik minden ebben a világban? Az állat is öl, ha fenyegetve érzi magát!

- Oké eddig értem, de mi a szerepem nekem? Miként oldódik meg az én problémám?

- Te is akarsz valamit és Én is. Te az imádott férfit megkaphatod, ha megadod nekem, amit én szeretnék!

- Bármit megadok Adam-ért, vigyen mindenemet! –Nora szinte már könyörgött

- Jaj gyermekem, félreértettél! Nekem nem a pénzed kell, nekem Te kellesz! Jaj már megint a rémület! Ne aggódj, nem áldozlak fel, nekem egy segéd kell, egy tanítvány, aki segédkezik a rituáléknál, akiben bízhatok, aki megőrzi a titkomat és szolgál engem.

- Vállalom, mindent vállalok, csakhogy megkaphassam Őt!- Nora el sem hitte, hogy ennyivel megúszta nem tudta, miért de elhitte az öregasszony minden szavát, tudta hogy minden, amit elmondott igaz, és azt is érezte, hogy hamarosan övé lesz az imádott férfi. Még az a kis apróság sem zavarta, hogy szolgálnia kell az asszonyt, úgyis, ha minden a tervei szerint alakul, hamarosan maga mögött hagyja ezt a koszos kisvárost minden lakójával együtt. Addig meg odaadóan segédkezik jótevője mellet, úgysem lesz hosszú idő. Nem is tudta mekkorát tévedett…

- Na jól van lányom, akkor ezt úgy veszem: egyezséget kötöttünk, a megállapodásunk szerint ma estétől a segédem vagy. Én vagyok a te úrnőd, az alárendeltem vagy, nem kérdezel, nem ellenkezel, minden esetben követed az utasításaimat. A legfontosabb, a külvilág felé azt mutatjuk, hogy ápolod és segíted az elesett öregasszonyt, és semmilyen körülmények között nem beszélsz arról, ami itt ebben a házban történik, sem arról, ki járt itt, és hogy mit akart. Megértetted?

- Igen Mrs. Cook!

- Majd el is felejtettem, ne ezen a néven szólíts a nevem: Akene, de ezt ne használd, csak ha kettesben vagyunk. Megértetted? – a lány bólintott-, Most pedig add a kezed a szövetségünket vérrel, kell megpecsételnünk.

Az asztal alól egy kelyhet, meg egy ezüst tört vett elő, lerántotta a terítőt az asztalról, az asztallapra egy pentagram volt rajzolva. A kelyhet az ábra közepére tette, majd megvágta Nora kezét. A lány felszisszent fájdalmában, a vér a kehelybe csöpögött.

- Végeztünk, most elmehetsz, ugye kitalálsz magadtól is? -ezzel hátat fordított a lánynak, jelezve a találkozójuknak vége szakadt.

Nora sajgó kezét szorítva kifelé indult a szobából, amikor is tekintete a rettegett sarok felé vándorolt, de azonnal el is kapta, utólag visszagondolva már nem is tudta, hogy tényleg látta-e vagy csak képzelte a két parázsló szemet, ami rávillant a sötétség mélyéről.

Ahogy bezárult a bejárati ajtó Nora mögött, Akene a sötétség felé fordult:

- Teljesítettem óhajodat uram, jöjj, itt a kehely, idd ki, és a munkám bevégeztetett. -majd alázattal meghajolt.

A sötétségből egy alak lépett elő szürkésbarna, varangyszerű bőrére lepelként hullt köpenye, karmokban végződő kezével a kehely felé nyúlt, majd egy húzásra kiitta tartalmát, közben szemei vad pirosas fényben izzottak.

- Szép munka volt Akene! Fiatal, ártatlan, tele életerővel. Állj fel papnő!- Akene felállt, rajongással nézett urára.

- Örülök, hogy elégedett vagy, a te örömöd az enyém is.

- Tudom, az egyezségünk töretlen, amíg táplálsz, addig te is élsz. Ravasz gondolat volt elrendezned a dolgot a fiatalemberrel. Mindig meglepsz. Ebben a városban ő már a második, ha bevégeztetett újra tovább, kell állnod.

- Igen Uram, ezért is kerestem olyat, aki kitartó, aki nem adja fel az első akadályoknál, megkedveltem ezt a helyet, itt valahogy elfogadtak, nem gyanakodnak, inkább csak bolondnak néznek. Teszek egy-két szívességet, beszélnek is ezt-azt, de nem üldöznek.

- Helyes... Akene, ne feledd, ő is csak egy ember, előbb utóbb megtörik…

- Ne aggódj, addig még sok idő eltelik, sokat táplálkozhatsz…

- Rendben, te tudod papnő, de ne feledd kötelezettségeidet…

- Értettem uram - újra alázatosan meghajolt, mire kiegyenesedett, a démon már nem volt sehol.

Így kezdődött Nora Rogers boldogsága és szenvedése…

Az elkövetkezendő hetekben Nora a fellegekben járt, Adam egyre többször járt be a kávézóba, és egyre több időt töltött a lány társaságában, viszont Mrs. Cook egyre ritkábban tette tiszteletét, ha be is tért, ivott egy kávét, váltott két szót a pincérnővel, majd elsietett.

- A végét járja az öreglány-, mondogatták a törzsvendégek- Az öreg Bill is így kezdte, egyre ritkábban járt a kocsmába, egyszer csak nem jött többet. A földeken találták meg holtan, még halálában is a puskáját szorongatta. Aszongyák, a serif alig tudta lefejteni róla a kezét, annyira szorította.. Hát furcsa volt az öreg, a vége felé a’ szent valami szürke ördögöt emlegetett, aki éjjel a földjein ólálkodik, és őt figyeli a parázsló szemeivel.. Én mondom, meghibbant az öreg Bill Harby…

Nora nem is figyelt az efféle mendemondákra, de ez a szürke a parázsló szemeivel nem hagyta nyugodni, eszébe jutott az éjszaka Akene-nél, de gyorsan elhessegette a gondolatot, mivel meglátta a piros nyitott sportautót.

A pincérnő izgatottan szaladt az ablakhoz, egyetlen pillanatra sem vette le a szemét imádottjáról.

Adam nem értette, mi történt vele az elmúlt időben, valami folyamatosan húzta Crystal city kis kávézójába. Akárhányszor elment előtte, valami mágnesként húzta befelé egyre jobban vonzódott a kávézó pincérnőjéhez. Egyre szívesebben töltötte idejét Nora társaságában. Szíve mélyén érezte, kezd beleszeretni a lányba. Bár Dallasban volt barátnője, valahogy mégsem ugyanazt érezte a két lány iránt, Angela képe kezdett elhomályosodni benne, egyre ritkábban hívta fel telefonon beszélgetéseik egyre rövidebbek lettek, legtöbbször vitával végződtek.

A másik nagyon furcsa érzése a maradni akarás vágya volt, már nem érdekelte a nagyvárosi jogász karrierje. Egyre többet meditált azon, milyen jó is lenne itt maradni, megművelni Billy bácsikája földjét, hatalmas gazdaságot kiépíteni../elvenni Norat feleségül/. A gondolat úgy cikázott át a fejében, mint nyári zápor alatt a villám az égen. Erre még sosem gondolt, sőt még jegyességre se, nemhogy házasságra.

- Tiszta őrült vagyok-mondta fennhangon –valami nincs rendben velem, esküszöm, mintha nem is én lennék- úgy zakatolt az agya, mint egy kivénhedt gőzgép. Mire észbe kapott már a kávézó szomszédságában álló virágüzlet előtt állt, kezében egy csokor vörös rózsával / nem is emlékezett rá mikor vette/ Gépiesen indult el a kávézó felé, belépett, majd egyenesen Nora felé ment, letérdelt, maga előtt tartotta a rózsacsokrot, majd megszólalt:

- Nora Rogers, hozzám jössz feleségül?

Mindeközben egy öreg ház eldugott szalonjában egy kis kerek asztalra rajzolt ősi jelkép közepén egy kőtálban egy szőke hajtincs égett, mellette egy idős hölgy egy rég elfeledett nyelven varázsigéket kántált…

Crystal City még sosem látott ekkora csodát, a gazdag és sikeres dallasi örökös elvette kicsiny városuk kávézójának pincérnőjét, már a leánykérés is mesébe illő volt, nemhogy az esküvő.

Azt beszélték, a szülők nem fogadták kitörő örömmel a fiuk döntését, de beletörődtek.

A menyasszony ragyogott a boldogságtól, de a vőlegény valahogy furcsa volt, mintha nem is igazán fogná fel, mi zajlik körülötte.

A helybéliek közt lábra kapott a szóbeszéd, miszerint a Rogers lány gondoskodik Mrs. Cook-ról és tudva-tudván, hogy az „öreglány” boszorkány, biztos ő bűvölte meg a fiatalokat.

A kocsmában és a kávézóban egy darabig még téma volt a hihetetlen házasság, de lassacskán elfelejtették. Ahogy mondani szokás, minden csoda három napig tart, ez Texas-ban sincs máshogy. Mrs. Cook egyre ritkábban hagyta el a házát, Nora is csak egy hetente kétszer ment hozzá, a férje megnyugtatta a közvéleményt, miszerint az idős hölgy betegeskedik, a felesége ápolja. Ennyi magyarázat az embereknek épp elég is volt:

- Mindig is jól kijöttek – mondogatták - milyen csupa szív ez a lány, jó dolgában sem feledkezik meg a régi barátairól…

Nora jó dolga csak a külvilág szemébe tűnt csábítónak Akene egyre többet követelt tőle, volt hogy éjszaka alvó férje mellől szökött el teljesíteni úrnője parancsait.

Adam hallani sem akart a költözésről, akárhányszor szóba jött, a válasz mindig ugyanaz volt:

- Nem hagyhatom itt a gazdaságot, nézd, milyen szépen fejlődik, na meg nem is szeretnéd te a nagyvárost.

- De szívem, gyerekkorod óta jogász akartál lenni. Miért nem megyünk el Dallasba, folytathatnád a pályádat, ahol abbahagytad…

- Nem Nora, én itt érzem otthon magam, ott szenvednék- Adam számára is felfoghatatlanok voltak a szavak, amik elhagyták a száját- Ide köt minden, Te, kedvesem, a gazdaság, úgy érzem, révbe értem.

Az asszony egy idő után felhagyott a próbálkozással, beletörődött sorsába, folytatta a kettős életét, nappal szerető feleség volt, éjjel egy boszorkány inasa.

Az első csapás a házassága második évében jött el, végre terhes lett, annyira várták ezt a pillanatot. Adam repesett az örömtől, kezdődő fásultságából kirángatta a gyermekáldás okozta boldogság.

Kihűlő érzelmei újra fellángoltak, jobban szerette a feleségét, mint valaha.

Nora aggódott egy picit, hogy állapotosan hogy oldja meg kettős életét. De Akene szívét is meglágyította a kis jövevény, egyre kevesebbszer kellet mennie. Nem tudhatta, hogy mindez egy ördögi terv utolsó felvonásának a része volt…

Egy este, amikor Noranak nem kellet mennie, Akene újra hívta urát:

- Uram, a bűvölet kezd veszíteni az erejéből, nem tudom, meddig tudom fenntartani a férfi érdeklődését a nő iránt, nagyon erős és harcol ellene, mintha sejtené…

- Jöhetnek a csapások, és papnő, készülj a jutalmadra. Tudod, ahogy szoktuk, el kell menned…

- Igen Uram, tudom…

Aznap éjjel az asztalon újra ott állt a kőedény, de ezúttal egy hosszú barna hajtincs égett a varázsigék kántálása közben…

Nora aznap éjjel elvetélt…

Attól az éjszakától kezdve valami megváltozott, valami más lett, a Harby farm már nem volt ugyanaz. Az ott dolgozó munkások valami átokról suttogtak, ami a farm tulajdonosát és nejét sújtotta. Az állatok közt járvány kezdett pusztítani, a földeken az aszály okozott végzetes károkat. Adam kezdte elveszíteni lelkesedését és még valami mást is… elkezdett más szemmel nézni eddig imádott feleségére, egyre többet jutott eszébe dallasi élete és Angela…

Egyszer még titokban fel is hívta, de nem volt ereje megszólalni csak hallgatta, ahogy Angela hallózik, majd leteszi a telefont./Istenem mennyire szerettem/ a telefonvonal kattanása kísértetiesen hasonlított egy puska csattanására… egy puska, ami a fészerben pihen… Az a puska, amit a nagybátya szorongatott… az hoz feloldozás, az hoz megnyugvást… szinte hívja őt… miért nem jutott eddig még eszébe.

Adam Harby egy kedd este komótosan elsétált a kert végében található romos fészerhez, vállára vette megboldogult nagybátya puskáját, majd kilovagolt a farm egy távol eső részére, ahol egy dombról nézte a naplementét.

Végiggondolta élete elmúlt két évét, felidézte megismerkedését a feleségével.. a lánykérést… az esküvőt… de úgy érezte, valami nincs rendjén, valami nem stimmel…

Miért nem érzett olyan boldogságot egyszer sem az elmúlt két évben a felesége mellet, amit Angela egyetlen mosolya láttán érzett...

- Mert sosem szerettem Norat!- ő maga mondta ki a választ a kérdésére, ami évek óta motoszkált benne, de nem merte /vagy nem akarta?/ feltenni még önmagának sem.

A tervei, a vágyai, az igazi szereleme most mind olyan távolinak és elérhetetlenek tűntek.

- Az egész rohadt életem egy nagy hazugság, nem élhetek tovább így, ebben a bűvöletben! -az utolsó szavakat már szinte kiabálta bele az éjszakába.

Lassan a szájához emelete a puskacsövet, összeszorította a szemét…

„Angela, szeretlek”

 majd lassan komótosan meghúzta a ravaszt.

Valahol a távolban egy öregasszony kéjesen felnevetett, s az éjszakában felizzott egy vörös szempár.

A pár tizedmásodperc alatt, amíg a lövedék a puska csövén át Adam szájába ért, hogy elvégezze halálos pusztítását, a házban Nora felriadt szendergéséből, a semmiből felhangzott imádott férje hangja:

„Angela szeretlek”

Majd egy puskadörrenés. Kirohant a tornácra, kereste a hang forrását, a kinti sötétség miatt semmit nem látott, vagyis nem azt, amit szeretett volna..

Nem messze tőle egy szürke alak őt nézte az izzó vörös szemeivel

- Az enyém vagy Nora Rogers!

Döbbenten állt a verandán, lassan úrrá lett rajta a rettegés. Nem is tudta, mitől ijedt meg jobban, a ténytől, hogy végig egy démon irányította az életét, vagy a felismeréstől: az imádott férfi halott.

- Akene!!! Tönkretettél!!! - lassan térdre rogyott és zokogni kezdett

Mikor elfogytak a könnyei, tudta, mit kell tennie:

- Ha ő elvette az életemet, majd én is elveszem az övét!

Beszaladt az istállóba, felkapta a kétbenzines kannát, ami mindig ott volt a fűnyíró mellet, majd elindult a városba, egyenesen Akené házához.

Halkan fellopódzott a lépcsőn, nesztelenül, mint egy macska. Ismerte a járást, könnyen bejutott, tudta, óvatosnak kell lennie, a boszorkány az emeleti szentélyben készül az esti szertatásaira. Kinyitotta a benzineskannákat, sietve szétlocsolta a ház alsó szintjén, a nyitott bejárati ajtóban állva gyufát gyújtott, nézte egy darabig a lángot, majd megszólalt:

- Tévedtél Akene, nem csak a középkorban égették meg a boszorkányokat.. -majd elejtette az égő gyufát.

A tűz gyorsan terjedt, a szomszédok már mind ott álltak, a tűzoltók szirénája még messzinek hangzott. Nora úgy tett, mintha ő is most érkezett volna, sajnálkozott és sírt a többi asszonnyal, de a szíve mélyén elégtételt érzett.

- Remélem, sokat szenvedtél, te disznó!

A ház már teljesen lángokban állt, amikor kitárult a bejárati ajtó, Nora a lángokban Akene-t várta, de helyette Adam állt az ajtóban, csodával határos módon még a haja sem pörkölődött meg a nagy hőségben. Kitárt karokkal hívta feleségét:

- Gyere kicsim, ölelj meg!

Az asszony könnyes szemmel rohant a férje felé

- Adam él és rám vár!

Nem hallotta az intő szavakat, lerázta magáról a visszatartó kezeket, rohant egyenesen a lángoló ház felé.

A tornácra érve Nora nem hitt a szemének, Adam alakja elhomályosult helyette a szürke, vörös szemű démon állt az ajtóban, formátlan ajakai gúnyos vigyorra húzódva.

-Megérkeztél hát édesem!

Az asszony menekülni próbált ekkor a tornác hangos reccsenéssel leszakadt…

Akik ott voltak, egyhamar nem felejtik el azt a sikolyt, amit hallottak.. A világ összes félelme egyetlen kiáltásba tömörítve.

Pár nappal később egy fiatal, vörös hajú nő állt meg a dallasi repülőtértér újságos pavilonjánál.

Nem lehetett több 25 évesnél és szép volt, akár egy porcelánbaba.

Egy helyi bulvárlapot vásárolt, majd elindult a váróterembe.

Az újság vezető hírét kezdte el olvasni:

HALÁLOS KIMENETELŰ TŰZESET ÉS KÉT REJTÉJES ÖNGYILKOSSÁG CRYSTAL CITYBEN

A kedd este hármas tragédiával zárult az amúgy csendes kisvárosban, Crystal Ciyt-ben.

A város egyik köztiszteletben álló idős hölgyének, Mrs. Cook-nak háza eddig felderítetlen okokból porig égett, az idős hölgy nagy valószínűséggel a tűzben lelte halálát. Holtestét eddig nem találták, de a tűzoltóság véleménye szerint az idős, betegeskedő asszony az egyik hálószobában pihenhetett a tűzfészek közelében. A tűz olyannyira nagy pusztítást végzett, hogy maradványaira csak a ház romjainak teljes körű átvizsgálása esetén lelhetnek rá.

Az ügy érdekessége még, hogy az érintett idős hölgy ápolója /a második áldozata a tűznek/ a szemtanuk leírása szerint egyszerűen besétált az égő házba. Nem tudhatni, mennyiben volt e cselekedete összefüggésben férje öngyilkosságával.

Mr. Harby-t egyik alkalmazottja találta meg, amikor egy elveszett ló keresésére indult.

A helyi seriff jelentése egyértelműen kizárja az idegenkezűséget, amit lapunknak tett nyilatkozatában meg is erősített:

„Az áldozat a szájába vette a puskacsövet, ő maga húzta meg a ravaszt. A környező nyomok más személy jelenlétére nem utaltak.”

De vajon összefüggésben lehet-e ez a feleség, Mrs. Nora Harby tettével?

A halottkém jelentése szerint a két haláleset között alig egy óra telt el, a feleség nem tudhatott férje öngyilkosságáról, ezért valószínűleg a két eset nem függ össze.

A helyiek a házaspárt tökéletesen boldognak látták, ezért értetlenül állnak az eset előtt.

Egyesek szerint egy modern Rómeó és Júlia történet zajlódott le a poros kisvárosban…

Akene letette az újságot, elindult a beszállókapu felé. Útközben az egyik tükörben megigazította hosszú vörös haját. Tetszet neki az új külseje, na igen, mindig is volt érzéke a szép dolgokhoz. Na meg az új munkájához kellet is a szép külső, egy gimnáziumi ápolónő nem lehet egy vén csotrogány…

Az ő urának nagy az étvágya, kell valaki, hogy csillapítsa…  

Anne Wood